Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap
Szentendre, 2009. január 18. 10:00
/5Móz 30,11-15/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Az egyházi esztendőben a január 6-i Vízkereszt ünnepe utáni vasárnapok száma igen kevés, hiszen gyorsan a húsvéti ünnepkörbe érünk és elkezdődik a böjti idő előkészítése. Ennek a két ünnep közötti néhány vasárnapnak a témája szorosan Vízkereszt ünnepének üzeneténél marad: Krisztus dicsősége megjelenik a világban. Múlt héten arról hallhattunk, hogy uralkodik az Úr, a bálványok, kiváltképp az anyagiak első helyre emelése nem ad válasz életünk igazán nagy kérdéseire, a pénz egy néma bálvány, ezzel szemben az Úr uralkodásának dicsősége, maga Jézus nagyon is megszólal és igéjében válaszokat ad a keresztény hívő ember számára.
Ma Mózes ötödik könyvéből jön elénk Isten gyönyörű igéje. Mózes ötödik, egyben utolsó könyvét Deuteronómiumnak is szoktuk nevezni. Ebben a könyvben a törvényadásról szóló beszámoló megismétlésével találkozunk. Emlékeztetőül mondom, hogy Mózes második könyvében, az Exodusban, az egyiptomi fogságból való szabadulás történetének könyvében Isten a Sínai-hegynél elmondta rendelkezéseit; ha ezeket megtartjátok, élni fogtok, ha nem, elvesztek. Ez volt az Isten és a nép közötti szövetség alapja. Lefordítva Isten azt mondta: kössünk szövetséget; szeressetek és legyetek hűek hozzám, mert én is hűséges vagyok hozzátok és szeretlek titeket mindannak ellenére, amilyenek vagytok. Ez volt a nagy kapcsolat alapja. Az ötödik könyv már arról prédikál, hogy az Istennel kötött szövetség miként bontható ki a nemzedékek váltakozásában, mit jelent az, hogy Isten szorosra akarja fűzni kapcsolatát a néppel. Ha tetszik, a Biblia egy szerelemről szól: Isten szerelme az ember iránt szerelemre gyújthatja az embert Isten iránt. Ebben az értelemben sem más a szerelem, mint féktelen és határokat nem ismerő vágyakozás egymás iránt. Ez azonban nem plátói szerelem, hanem beteljesülő. A felolvasott igeszakasz pedig egészen leszűkítve az élet és halál kérdéséről, a mindenkori nagybetűs Vagyok és a halandó kapcsolatáról beszél.
A nép, miután kiszabadult az egyiptomi fogságból és jó sokat, - mintegy 450 évet - vándorolt a pusztában, elérkezett az ígéret földjének küszöbéhez, Kánaán határához. Mózes lassan halni készül, Istenhez megy, ezért még mielőtt földi értelemben elnémulna, szólásra nyitja a száját és megismétli a legfontosabbakat. Isten és ember bensőséges kapcsolatáról a személyes és a közösségi kapcsolatról szól.
Ebben az öt igeversben két kulcsszó a távolság és az adás. "Ami igét ma adok neked, nem megfoghatatlan számodra és nincs távol tőled ... Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is." Ezekben való elmélyülésre hívom a gyülekezetet.
Távolság. A távolságot komolyan tudjuk differenciálni, mindennek a viszonyát ebben mérjük. Mikroszkopikus távolságban, centikben, méterekben, kilométerekben és néhány évtizede fényévekben gondolkodunk. Ezek mind emberi fogalmak. Mi érezzük, ezek ami fogalmaink. Ez az ember léptéke. Távolság-tartó.
Isten számára nincsenek távolságok. Nem csak azért mert ő végtelen és ezt a végtelent képtelenek vagyunk érzékelni, hanem mert ő olyan közel van hozzánk, hogy azt nem lehet távolságban mérni. Ezt a közelséget Jézusnak hívják. Isten az emberrel szemben nem távolságtartó. Olyan nehéz ezt megfognunk. Valaki egyszer azt mondta, hogy mégis van egy eset, amikor megtapasztalhatom azt, hogy Isten számára nincsenek távolságok. Ez a megtérés. A megtérés az, amikor az Isten mércéjét megélem. Ennek és még sok más igének a fényében a napnál is világosabb, hogy Isten nem az "Óperenciás tengeren túl, vagy még az üveghegyeken is túl" lakik. Ennél azért sokkal egyszerűbb a helyzetünk. Pál apostol ezt mondja a Rm 10,6-8-ban: "Ne mondd szívedben, ki megy fel a mennybe?, azért ti., hogy a Krisztust lehozza. Vagy: Ki megy le az alvilágba?, azért ti., hogy a Krisztust a halálból felhozza. Hanem mit mond? Közel van hozzád az ige, a te szádba és a te szívedben, mégpedig a hit igéje, amelyet mi hirdetünk." Tehát senkinek sem kell fölmennie a mennybe, hogy Jézussal találkozzon. Ő leküzdötte a távolságot.
Jézus személyének formáló akarata nincsen leküzdhetetlen messzeségben egyikünktől sem. Az áthidalhatatlannak tűnő mennyei valóság sem akadály számára, még akkor sem, ha sokszor azt érezzük, hogy nehéz hűségesnek maradni hozzá és kilométerekre vagyunk tőle.
Azonban nem elérhetetlenül magas trónon ücsörög Jézus, aki elé reszkető lábakkal mehetünk csak. Reszkethet a lábunk, de nem a félelemtől és értéktelenségünk megélésétől, hanem attól az örömtől, hogy ő szeret és elfogad bennünket. Afelől pedig ne legyen kétségünk, hogy amit Isten el akar végezni bennünk és általunk (mert sokszor megtörténik, hogy általunk akar valamit véghezvinni), azt megteszi. Ez azt is jelenti, hogy Isten szándéka sem nem idegen a mai ember problémáitól, se az erejét nem haladja meg. Ettől lesz ő olyan közelivé.
Zákeus, a nem igazán fényes életű vámszedő példája jut eszembe, akiről tudjuk, hogy kis termetű ember lévén egész életében megélhette a távolságot. Amikor Jézus a városába érkezett, rögtön kiszúrta a fügefán leselkedő Zákeust és megszólította, sőt azt mondta, hogy ma vele szeretne vacsorázni. Aki kíváncsi Jézusra azt előbb-utóbb Jézus is megszólítja. Jézus döntött Zákeus mellett is, Zákeusnak "csak" annyi volt a dolga, hogy kuporgásából felegyenesedjen és leugorjon a fáról mellé. Mindig Isten dönt. Először ledönt bennem valamit: falakat, bizonytalanságot, görcsöket, félelmeket, vele szemben kialakított rossz, vagy hamis érzéseket, aztán bejelenti, hogy olyan közel akar kerülni hozzám, amiről álmodni sem mertem. Jézus számára tehát nincsenek távolságok és Óperenciák. Fiatalok szokták mondani, ha valamit nem értenek: Na, nekem ez magas. Istent lehet érteni. Ő nem magas. Nem a fellegekben jár. Akik a fellegekben járnak, azok mi vagyunk. Zákeussal együtt le kéne végre jönnünk arról a fáról, mert Jézus itt, lent van.
A távolság mellett a másik kulcsszó az adás. "Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is." Mózes arról beszél, hogy ha nem az életet választom, akkor az életet dobom el. Itt is Isten kezdeményez. Elénk adja a jót, az életet, közbe mi hajlamosak vagyunk a rosszban turkálni. Pedig ő nem akarja, hogy a rosszat válasszuk. Ugyanazt teszi, mint a bölcs édesanya. Kés villa olló, nem gyerek kezébe való, de milyen sokszor kapjuk el őket az utolsó pillanatban... A bölcs édesanya rögtön előkap egy almát, vagy játékot, egy darab kiflivéget, vagy egy műanyag poharat, ami szép és érdekes, s a kisgyermek ezt meglátva azonnal kiejti, vagy elengedi kezéből a veszélyes tárgyat és a rossz helyett a jót választja. Isten legfőbb vágya, hogy, ha már egyszer megfogtuk a rosszat és veszélyeset, akkor kiejtsük a kezünkből és elfogadjuk tőle a jót.
Az oltár előtti felolvasásul rendelt evangéliumi igében azt hallottuk, hogy Jézus első csodatétele azt volt, amikor Kánában a vizet borrá változtatta. Nekünk sincs más, csak vizünk. De amikor Jézus elé vizet viszünk a korsónkba, nála megváltozik minden és a legjobb jön ki belőle, mert áldás van rajta. Ne szégyelljük ezt a lényegtelen, semmi kis vizet, pláne tudatlanságunkban ki ne öntsük! A hit bátorsága, amikor a semmitmondó vizes korsóval tudunk Jézus elé menni és a hit ajándéka amikor borral teli korsóval távozunk. Ha ez megtörténik velünk, már nem kell félnünk a haláltól, az Isten által kiszabott életerő elvesztésétől sem, mert az örök élettel van teli korsónk. Mózes Isten igéről ezt mondja: "Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is." Válaszd a jót!
Ezzel lehet összegezni gyönyörű alapigénk mondanivalójának eszenciáját: Isten a megtestesült igét adta szívünkbe és szánkba. Azért adta, hogy minden távolságot legyőzve bennünk legyen és egész életünket meghatározza ez a kapcsolat. Ezt az igét a szánkba is adta, hogy szóljunk róla. "Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is." Válaszd Jézust!
Ámen.