Újév utáni vasárnap
Szentendre, 2009. január 4. 10:00
/Jakab 4, 9-17/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Karácsony és Újév ünnepének ízét még szinte magunkban érezzük. Jó visszagondolni arra, hogy ki-ki néhány napra kizökkenhetett a felgyorsult év végi hajrá mókuskerekéből. Két hét alatt megszokottá vált az otthon melege, amit olyan nehezen hagyunk magunk mögött, s talán legszívesebben elhessegetnénk a holnap kezdődő munkaév gondolatát. Kinek-kinek jól megérdemelt pihenése utolsó napján Isten igéjének tartalmas üzenetét köti talpunkra, hogy 2009-es esztendőben utunkat ezzel a gondolattal kezdjük. Isten ebben az évben is gondoskodni fog igékről és üzenetekről, ami alapján eligazít bennünket személyes életünkben éppúgy, mint gyülekezeti életünkben. Szenteljük magunkat oda, hogy életvezetésünket ne a körülményeink, még rosszabb esetben mi magunk vállaljuk fel, hanem alázattal engedjük át ezt az irányítást annak, akihez tartozik és aki ehhez a legjobban ért.
Karácsony és Vízkereszt ünnepe között Jakab apostol tolmácsolásában halljuk azt az egész évre szóló eligazítást: mit jelent Isten előtt alázatosnak lenni.
Közel másfél éve, hogy megválasztásomat és ideköltözésem között nyáron gondnok úrral és menyasszonyommal elkezdtük a tisztasági festést a parókián. Azokban a napokban vettem észre igazán, hogy egy patakocska mellett fogok lakni, aminek csörgedezését rögtön megszerettem. Már tavaly is vártam, hogy tavasz legyen és ki lehessen nyitni szobám ablakát, hogy ne csak lássam, hanem halljam is a víz kedves hangját. Sokszor csak nézegetem, ahogyan egyre csak jön és jön, kifogyhatatlanul. Igaz, itt nálunk már csak egészen csendesen és szelíden folydogál a víz, de szemlélődés közben mindig azokra a családokra gondolok, akik gyülekezetünkből szintén a patak közelében laknak. Vajon ők hogyan hallják a víz csobogását? Néhány hete sok eső esett és megduzzadt a patak vize. Az erős vízhozam jóvoltából, pont ide a parókia elé ajándékba kaptunk egy kupac hordalékot, ami előtt felgyűlik a víz és türelmetlenül bukik alá az eddiginél jóval hangosabb robogással. Naponta többször megnézem, még mindig helyén van-e a kupac, s nem nyúlt-e valaki hozzá.
A megtört víz képe elgondolkoztatott. Jakab apostol mondanivalójának lényege ugyanez: fékezz le Istennél, pakolj le minden terhet, rakd le azt, ami nem a szívedbe való, vagyis alázd meg magadat előtte, hogy aztán a folytatás sokkal könnyebb legyen. Ahogyan a patak vizét megtöri a sok hordalék, úgy töri meg az embert saját gyarlósága, hogy aztán alábukjon, az Úr előtt térdre essen és megújulva, tisztán és frissen, terhes hordalékok nélkül folytathassa útját. A bűnök lerakása mindig töréssel jár, de azokat otthagyva mindig valami új és tiszta jön.
Jakab azt kéri a diaszpórában, vagyis szórványban, szétszórtságban élő zsidóktól, akiknek levelét írta, hogy alázzák meg magukat Isten előtt, ne gondolják azt, hogy nekik bárki felett is lehet ítélkezni, mert az Ő kezében vagyunk, s mindez arra indítson bennünket, hogy ami jót csak tudunk tenni, tegyük meg.
Az Isten előtti alázatból vezet le mindent. Először az ítélkezésről beszél.
Másodjára Jakab felhívja a figyelmet arra, hogy nem tudjuk mit hoz a holnap, hiszen életünk olyan, mint a pára. Egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Eszembe jut, amit a Teremtés könyvében olvasunk. Isten életet, önmagából egy fuvallatot lehelt az emberbe. Világos, hogy aki ezt megtette, az bármikor vissza is veheti azt. Egy szép esi énekünk így imádkozza ezt el: "Nem az enyém a napom, / Ajándékba kapom, / Este amikor elalszom, / Újra visszaadom." Ugyanakkor ez az Istennek való kiszolgáltatottság, az igazán mély alázat, amikor Jakabbal mi is kimondjuk. "Ha az Úr akarja és élünk ezt, vagy azt fogjuk cselekedni." elhihetjük: számunkra a lehető legjobbat kínálja föl. Mert legjobb helyen Isten kezében vagyunk.
Tegnapelőtt valamire megtanítottak a fák. Barátainkkal a Pilis-tető és Két-bükkfa-nyereg környékén túráztunk. Ritka szép természeti csodában volt részünk. A cserjéket, bokrokat és fákat 5-6 cm vastagon vonta be a zúzmara, aminek egy része már a erdő talaját is fehérre varázsolta. Elképesztő élmény volt a napsütötte vakító fehér erdőben sétálni a hófehér növények között, az önmagában is gyönyörű égszínkék ég alatt megtapasztalni, hogy Isten hogyan tudja feldíszíteni a természetet ilyen káprázatosan. A fák hagyták magukat zúzmarával bevonni és olyan szép öltözéket kaptak, amihez foghatót nem igen lehet találni.
Isten a maga szeretetével minket is be akar vonni, hogy ragyogó fehérek legyünk. Ahogyan a fák Isten kezében vannak, úgy kell nekünk is alázattal elfogadnunk tőle, ami az Ő akarata. A fák nem ellenkeztek Istennel, hogy felöltöztesse őket, és biztosak lehetünk abban, hogy akkor sem fognak majd ellenkezni, amikor elveszítik csodaszép köntösüket. Mintha tudnának, hogy a tavaszi rügyfakadásra bizony le kell vetniük megszeretett ruhájukat. Szinte hallom a fák hálás szavát: "Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve."
Vannak dolgok, amikhez ragaszkodunk, főként azok, amelyeket mi magunk szereztünk meg fáradtsággal, kemény munkával. Igazságtalannak tarjuk, ha meg kell válnunk tőle, vagy elveszítjük azokat. Ha Istené vagyok, mindenem az övé: testem, lelkem és mindenem - ahogyan Luther fogalmaz. Ha valamit visszavesz, megteheti. Isten nem akar nekünk rosszat, sőt mindent javunkra tesz, vagy enged. Igen, ezt sokszor nem így látjuk, de attól ez még így van és jól van így. Jakab felhívja a figyelmünket arra, hogy nem érdemes olyan nagyon berendezkedni erre a világra, sokkal jobb úgy tekinteni arra, amink van, mint ahogyan a fák fogadják téli díszüket és aztán várják, mi minden jó fog velük történni olvadás után. Megfogadhatjuk egy lelkész ide illő mondatát. "Ha nem mondom is ki mindig fennhangon, mindig gondoljak rá: "Ha az Úr akarja...""
Végül az apostol az Isten előtti alázattól eljut a jó cselekvéséig. "Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak." Ez a mondat kijózanít bennünket. Itt már nem arról van szó, mit tesz Isten velünk, ha engedjük, hogy tegye, hanem arról, hogy mi mit teszünk meg, vagy mulasztunk el. A Biblia egyik legsúlyosabb mondatával találkozunk: "Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak." Isten nem azt akarja, hogy megszakadjunk a jó cselekvésében, hanem azt, hogy foglalkozzuk másokkal is. Mindenki elgondolkozhat, hogy ma, vagy holnap kivel kell foglalkoznia; kire kell odafigyelnie, kinek kellene segítenie, ki várhat arra, hogy segítsünk neki, kit kell meglátogatni, vagy telefonon felhívnia. Legalább egy név mindenki tarsolyában van. Ne menjünk úgy el, hogy istentisztelet végére ne mondanánk ki magunkban ezt a nevet. Isten már súgja! Aki tehát tudna jót tenni, mert most eszébe jut egy név, de nem teszi: bűne az annak. Ez a mondat semmiképp se keserítsen el, sőt inkább tegyen boldoggá, hogy végre eljutottam odáig, hogy Isten unszolására, szavára jót teszek.
Zárásként egy számomra fontos mondást idézek fel. A régiek azt mondták, hogy az érett búzakalász fejet hajt, az üres pedig magasan hordja a fejét. Bölcsek voltak a régiek. Ez a mondat talán még szemléletesebben prédikál, mint Jakab. Az érett ember Isten előtt fejet, aztán térdet hajt, egész testével és lelkével meghajol, mert megalázza magát és ebben az alázatban is marad. Akinek feje és lelke üres, mindig azt gondolja magáról, hogy ő több, mint az átlag ember, neki nincsen szüksége Istenre, az Ő élete nem törhet meg és bukhat alá úgy, mint a patak vize, és a fákat is balgának tartja, hogy engedik a teljes kiszolgáltatottságot. Az érett búzakalász fejet hajt. Búzaszemekben tartalmas évet kívánok mindenkinek!
Ámen.