Karácsony második napja
Szentendre, 2008. december 26. 10:00
/1Jn 4, 9-16a/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Harmadik napja lehetünk hálásak azért, hogy háziasszonyok és érdeklődő férfiak konyhaművészetének remekeivel találkozunk. Nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, hogy egy jól sikerült fogás titka a hozzávalók helyes használatában rejlik. Az alapanyag mindig legyen friss, aztán tiszta, az elkészítés sorrendjére érdemes odafigyelni, fűszerekkel bátran, de okosan bánni, a készülő étel kellő hőfokon süljön vagy főjön, és végül a gondos tálalás ne csupán esztétikai élményt nyújtson, hanem gasztronómiait is. Mindezek közül legtöbb mégiscsak az alapanyagok igényes kiválasztásán múlik.
Karácsony ünnepe a szeretetről szól; Isten irántunk érzett szeretetéről, Jézusról. A keresztény ember ünnepi asztalának ez bizony nem az előétele. Ez a fő fogás. Azonban megtehetjük, hogy ebből a fő fogásból kihagyjuk Jézust, így megmarad ünnepünk a szeretet ünnepének, azonban mennyei távlatokban gondolkozva ebből semmi jó nem fog kisülni.
Ki evett már méz nélküli mézeskalácsot? Én már kóstoltam. Ehetetlen, mert műanyag íze van. A Jézus nélküli Karácsony is műanyag ízű. Nemhogy nem tápláló, még tán mérgező is.
János apostol küszködik a szeretettel, küszködik Isten érthetetlen szeretetével, küszködik Jézus személyével. Igénk írója becsületes apostol. Ezért meg is szerethetjük őt. Becsületesen küzd az ember számára olyan nehezen érthető szeretettel. Az agapéról van szó. Egészen hosszan próbálja leírni, hogy ennek a szeretetnek az értelmezési tartománya nem a föld horizontján húzódik meg, hanem az isteni szféra vonalában. Ott kezdődik, ahol most még csak gondolatban járhatunk és ott is véget. Forrása Isten, célja Isten, megvalósulási formája az ember.
Megkínál azzal, hogy ha hisszük, hogy Jézus az Ő fia, akkor bennünk marad. Ezt úgy is mondhatnám, hogy Istennek semmi keresnivalója nincs abban, aki nem hiszi, hogy Jézus hozzá tartozik, mint fiú a szülőhöz, de ha valaki számára természetes igazság, hogy Istent ember formájában Jézusnak hívták, aki anyjának neve: Mária, apjának neve: az Atya, születési helye: Betlehem, foglalkozása: Megváltó, abban Isten megmarad. "Csak egyet, egyet kérhetek, egy égi jóra várok: / Hogy a szívembe végy helyet, Ó Jézus, bárhol járok. / Tedd jászladdá a szívemet, térj be és betér veled / Az öröm égi fénye!" - énekeltük Bach csodaszép dallamán a főénekben. Olyan gyönyörűen van ugyanez megfogalmazva Ézsaiás könyvében, ahogyan azt az oltár előtti igében hallhattuk. Isten azt mondja: "Tenyerembe véstelek, tenyerembe metszettelek." Ha befogadjuk őt, ha jászollá lesz a szívünk, akkor Ő nem feledkezik meg rólunk. Szeretetének minden kétséget kizáró jele nevünknek tenyerébe vésése.
Furcsa szokása - főleg tini lányoknak, - hogy golyóstollal tenyerükbe írnak fel egy időpontot és nevet, vagy egy telefonszámot; nagyon boldogok tudnak lenni, ha egymás kezére kerülnek fel. Isten számára fontosak vagyunk. Ő is emlékezni akar ránk. Szeretetből, nem érdemből, felír bennünket.
Ebből a szeretetből vezeti le János apostol, hogy ezek után tényleg nem tehetjük meg, hogy ne szeressük egymást. "Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást... Ha szeretjük egymást, akkor Isten lakik bennünk, és az Ő szeretete lett teljessé bennünk."
Az újfordítású Bibliában vannak olyan igék, amelyeket újra és újra át kell gondolnunk. A közelmúltban egy teológus hívta fel a figyelmemet a nagy parancsolat fordítására. Mi úgy fordítjuk a Tízparancsolat összefoglalását, a nagy parancsolatot, hogy "Szeresd az Urat a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat." Ezt az igét a héber eredetiből két neves teológus, Buber és Rosenzweig is úgy fordította, s talán ez helyesebb is volna, hogy "... szeresd felebarátodat, mert ő olyan, mint te." Magunkat csak ritkán tudjuk jól szeretni. Vagy nehéz saját jellemünket elfogadni, ezt akár saját magamból kiindulva megértem, vagy a másik végletbe esünk át; túlzottan is, mindenkinél jobban szeretjük önmagunkat. "Szeresd felebarátodat, mert ő olyan, mint te." Ne úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, hanem mert ő olyan mint mi. Ez a fordítás az istenképűségünkről beszél. Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett meg bennünket. Kivétel nélkül mindenkit. Ha őt szeretjük, akkor az ő képmását, a belőle valót is szeretnünk kell. Isten ugyanolyannak teremtett meg bennünket, ugyanazt az istenit hordozzuk magunkban, ezért számára természetes, hogy szeretjük egymást. Ez csak számunkra nem természetes. Isten szeretni tehát azt is jelenti, hogy egymást szeretjük. És ebben Isten nem köt velünk kompromisszumot. Nincs vagy-vagy. Ha döntés megszületett bennünk, hogy őt szeretjük, akkor az egész világot elkezdhetjük szeretni. Isten ezt egy csomagba tudja nekünk adni.
János apostol azért erre is ad valamiféle garanciát, mégpedig a következőképpen. "Abból tudjuk, hogy benne maradunk és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk." Lelkileg jól vagy? - szoktuk egymástól kérdezni. Ha Isten Lelke van bennem, akkor köszönöm, jól vagyok.
Végül térjünk vissza egy gondolat erejéig a lelki konyhánkba, a mennyei ételek mellé. Karácsonyi receptünk tanulsága tehát az, hogy Jézus nem az ízét adja meg ünnepünknek, hanem ő az alapanyag. Hogy is volt? Az alapanyag mindig legyen friss. Kérdés hát: frissen van bennünk Jézus, a szeretet? Mert bizony a szeretet is el tud fonnyadni és meg tud romlani. És akkor már a fő fogás kerül bajba. A legtöbb mégiscsak az alapanyagok igényes kiválasztásán múlik. Ha Jézus benne van az a földi élményen túl az örök élet jó illatát és jó ízét is megsejteti.
Ámen.