Szentháromság ünnepe utáni utolsó (Örökélet) vasárnap
Szentendre, 2008. november 23. 10:00
/Ézs 65, 17-25/
Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Vannak olyan igék a Bibliában, amelyek különösen is elrugaszkodnak a racionálisan gondolkodó ember földi síkjától. Ha a hihető és nehezen hihető bibliai szakaszokat megkülönböztetnénk és azokat egy hihetőségi skálán elhelyeznénk, összegzésként elmondhatnánk, hogy a jövőről, az utolsó időkről, a mennyek országáról, vagy épp Krisztus ezer éves uralmáról és az azt követő hatalmas lelki-szellemi harcról szóló mondatok a legnehezebben hihető események. A jövő mindig sejtelmes, még azt sem tudjuk, hogy mi fog ma délután történni, esetleg elgondolhatjuk és megtervezhetjük.
Ezek a jövőt elénk vetítő igék szerte a Bibliában képekkel, szimbólumokkal vannak leírva. Ézsaiás is ezeket használja: az új ég alatt az új földön "a legfiatalabb ember is száz évet él meg"; vagy "Isten népének élete olyan hosszú lesz, mint a fáké;" és azt is olvastuk, hogy "a farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik."

Az oltár előtt felolvasott igében, de más helyeken éppúgy Jézus is képekben szól: mezőt említ, ahonnan "az egyik ember felvéteik, a másik otthagyatik."
János apostol jelenéseiben pedig szinte tündérországba kalauzol el bennünket: színarany utcákról, drágakőből épített városról, gyöngyből készült kapukról olvasunk, ami káprázatosan szép az emberi szemnek.
Olykor az lehet az érzésünk támad, hogy ezek az igék gyermekeknek íródtak. Mintha egy mesevilágot rendezne be a Szentírás.

Miért így beszél a Biblia ezekről a nagyon izgalmas időkről? Annyira szeretnénk megtudni kicsit közelebbit a mennyek országáról; tudni, érteni, megfejteni, forgatókönyvszerűen, szinte filmszerűen látni azt, miről beszél egy próféta Kr.e. 700 évvel, Jézus és egy apostol Pathmosz szigetén látomásában.
Ahhoz, hogy örökélet vasárnapján elénk kerülő témánkat, Isten eljövendő országát, az új ég és új föld képeit értelmezni tudjuk, a Biblia nyelvezetét kell először megértenünk, amely meglehetősen más, mint a miénk. Mi már az absztrakt fogalmak nyelét használjuk. A tudomány minden megfogalmaz és mindent pontosan lépésről lépésre, mikroszkopikus pontossággal leír. Mi is, de főként a következő nemzedék már ehhez van szokva. Pedig a mindenkori ember igazi nyelve a képies beszéd, ugyanis gondoljunk csak bele: amikor igazán ki akarunk fejezni valamit, amikor sokakkal, mindenkivel érzékeltetni akarjuk mire gondolunk, akkor rögtön képekben szólunk, mert az érthető mindenki számára.

Vegyük például az őszi lombhullást. Ezt a biológiai folyamatot el lehet mondani úgy, hogy a fában lévő nedvek keringése megáll, az nem szállítja tovább a krolofillt, amitől zöldek a levelek, azért elsárgulnak, majd pedig egy vékony, picike hártyaréteg képződik a fa ága és a levél kocsánya között, ami azt eredményezi, hogy a levél elválik a kocsánytól és leesik. Ugyanezt a költő nyelvén Arany János így fogalmazza meg: "Őszbe csavarodott a természet feje, vérré vált a harmat, hull a fák levele." És igaza van mind a kettőnek.
De ez vonatkozik egy édesanya, vagy édesapa gyermeke iránt érzett szeretetére, ahol nem ennek kémiai leírását fogalmazzuk meg, hanem teljesen elrugaszkodva a valóságtól, azt mondjuk édes kincsem, vagy kicsi manóm. Pedig a gyermeknek nincsen édes íze és manókkal is csak este találkozunk, amikor kezünkbe vesszük a kedves meséskönyvet.
Ezek olyan szavak, amelyek túl vannak a természettudomány horizontján, mégis minden akadémikus leírásnál többet fejeznek ki és árulnak el.

Ézsaiás, Jézus és János is ilyen árulkodóan fogalmaz, azonban ezek is csupán szimbólumok. Most még csak így tudjuk kifejezni a tulajdonképpen leírhatatlant. Amíg Isten országa, az új ég és új föld el nem jön, csak így tudunk beszélni róla. Töredékesen, szaggatottan, dadogva. Természetesen vannak olyanok, akik veszik a bátorságot és lefordítják a képeket, mint egy kódot megfejtik, hogy elmondhassák; egy arasznyival közelebb kerültek a mennyek országának bejáratához, ahonnan már látni vélik a bennlévőket. Félő, hogy ezek a próbálkozások csak torzítják és félre viszik azt, amire Isten azt mondta: ennyit és ilyen formában tudok nektek adni arról, ami rátok vár és mintha hozzátenné: többet ne is kérdezzetek, úgysem értenétek és talán össze is roskadnátok az ismeret súlya alatt...

Örökélet vasárnapján egy valamit meg kell értenünk. Nem az a legfontosabb, hogy képzeletben hogyan tudjuk berendezni, hanem az, hogy a Mennyei Atya érthető módon, az érzékek szintjén, a mi szintünkön akarja kívánatossá tenni számunkra az eljövendő új világot és hogy Jézus ebben a világban megjelenik. A mi jövőképünk, a keresztény ember imádságos várakozásában megszületett gondolat középpontjában az áll, hogy Jézus egyszer, valamikor - ma este, vagy ötszáz év múlva, nem tudjuk, - az ő teljes dicsőségében előlép. Most még lehet azon elmélkedni, sőt vitatkozni is, hogy az az ember, aki kétezer éve született Betlehemben és csillag állt meg fölötte, és akit megöltek, mert az Atya fiának mondta magát valóban Isten volt -vagy sem; hogy tényleg tett-e csodát, támasztott-e föl másokat, vagy sem; megbocsáthatott bűnöket, vagy sem; most még lehet vitatkozni ezeken, vagy akár nietzschei mozdulattal legyinteni erre.
De egyszer eljön az a pillanat, amikor minden kétséget kizáróan, káprázat és fantasztikum nélkül Isten egy darabja, egy személye, Jézus megjelenik és valami egészen újat hoz. Mesébe illőt. Idilli világot. Mindenki látni fogja, hogy eljön a Kánaánnál is jobb és szebb, és mindenki átéli majd, hogy az Ő népének és a pogány megváltottaknak, vagyis azoknak, akik nem tartoznak a választott néphez, de az apostolok, az egyház szolgálata nyomán hittek benne, elhitték, hogy itt járt közöttünk Isten, aki meghalt értünk, részük lesz ebben a mennyei jóban. Mindenki meglátja eljövetelét, hívő és közömbös, hitetlen és istentelen, mert vannak ilyenek is, sokan vannak, de csak Jézusban hívők öröklik a földet.

Testvérek! El fogunk ámulni attól, hogy van Isten és van mennyei boldogság és hogy az micsoda elképesztően jó. Isten lesz minden mindenekben, ami már maga, a bizonyíték lesz arra, hogy van, volt értelme a hitnek, a reménységnek, az örök életről szóló beszédnek. Akkor majd mindenki számára világosabb lesz a napnál, hogy tényleg boldogok, akik nem láttak, de hittek. Akkor majd a bőrünkön érezhetjük Isten dicsőségének közelségét, azt a el nem képzelhető örömöt, aminek egy-egy cseppjét azért már itt is átélhetjük. Átélhetjük akkor, amikor békességünk lesz valaki elvesztése után. Átélhetjük akkor, amikor egy nagy lelki tehertől megszabadulunk. Átélhetjük akkor, amikor az aggodalmaskodásunk megszűnik és a szabadok leszünk itt belül. Átélhetjük akkor is, amikor valami határtalan békességgel tölt el bennünket saját elmúlásunk valósága.
Hálásak lehetünk a Biblia szavainak. Érzékelteti velünk azt, ami minden kor és minden földrész emberének ugyanazt jelenti: Istennel lenni mindennél kívánatosabb.

Végül egy fiatalember mondatával fejezem be az igehirdetést, aki Istenkeresésében így látta magát egy őszinte tükörben: "Huszonhárom éves vagyok. Nagyon jól alszom. De egyszer majd biztosan örökre felébredek."
Boldogok, akik hittel készülnek a mennyek országába, mert ők már biztosan örökre felébredtek.

Ámen.