Szentháromság ünnepe utáni utolsó előttit előző (ítélet) vasárnap
Szentendre, 2008. november 9. 10:00
/Jób 14,1-6/
Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Amikor ilyentájt egyre csak megrövidülnek a nappalok, az embernek van egy olyan érzése, mintha az élet is megrövidülne. Amikor séta közben talpunk alatt érezzük azokat a faleveleket, amelyek nemrég éltették a fákat, önkéntelenül is elgondolkozunk létünk végességén. Amikor év végéhez közeledve lapozgatjuk zsebnaptárunkat és azt vesszük észre, hogy inkább már becsukódna, mert az elmúlt napok és hónapok lapjai nagy fölénnyel húzzák maguk után a még hátralévő maradék lapokat, nagy levegőt veszünk és sóhajtunk egyet: már megint itt az esztendő vége.

Ez igaz az egyházi esztendő végére is. Az ádventi nyitány előtt még néhány vasárnap előbb hátra, aztán száznyolcvan fokos fordulattal előre tekintünk. A Szt3ság ünnepe utáni utolsó vasárnapokon módunkban áll összefoglalni mindazt, amit a mögöttünk lévő évben Isten és az ő igéje szívünkre helyezett, kezdve Jézus születésétől, életén és halálán át egészen a keresztény ember hitéletének mindennapi kérdéséig.
Az egyház évezredes rendje szerint Ádventig már csak egyetlen témán kellene átrágni magunkat, az pedig az élet és a világ végének gondolata, illetve az az ítélet, ami - függetlenül hogyan gondolkodnak keresztény és nem keresztény emberek róla, - mindannyiunk közös történése lesz. Efelől semmi kétség nincs; valamikor testünket elhagyja lelkünk és a lélek felől döntés születik. Isten dönt rólunk. Eldönti, hogy hogyan tovább.

Ez a "Hogyan tovább?" kérdés izgatja Jóbot is.
Azonban az ószövetségi ember gondolkozásában ez a "Hogyan tovább?" nem az örök élet távlatába helyezhető kérdés. Ebből következik, hogy Jób számára az ítélet sem egy apokaliptikus, világ végére datálható esemény. Az ószövetség világában a "tól-ig" valamitől-valameddig leginkább a személyes élettartamon belül értelmezhető tartományba esik. A születéstől a halálig tart.
Igénkben, ami a 42 részből álló könyv csupán egyik fejezetének első szakasza Jób kér valamit Istentől. Azt kéri, hogy Isten hagyja békén. "Ha az embernek meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át, akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen..."

Jób kegyetlenül szenved. A történetből talán mindannyian emlékszünk arra, hogy ezt az Istenfélő és kegyes embert csapások tucatja érték, azt éli meg, hogy Isten intenzíven foglalkozik vele, méghozzá úgy, hogy bünteti. Elvesztett mindent, ami fontos volt számára, mindenkit, akit szeretett és akikhez ragaszkodott. Az ítélet van rajta.
Ahogy olvassuk a könyvet, azt vesszük észre, hogy Jób számára az ítélet maga a betegség és ez a mérhetetlenül fájdalmas szenvedés. Ez a valaha gazdag, elégedett és boldog ember úgy gondolkozik, hogy azokra a bűnökre, ami eredendően benne van az emberben, Isten részéről elég lenne az az ítélet is, ami az emberi élet végességében fogalmazódik meg. Jób felkiált és szinte halljuk, ahogyan pöröl Istennel: legyen elég már, hogy 120 évig élhet az ember! Elég büntetés ez nekünk ahhoz képest, ami az Édenben volt! Isten! ne keserítsd meg azt akis időt, amit az ember számára kiszabtál a földi életben!
De nem. Isten ennél sokkal jobban sújtja őt. A 39. Zsoltár írójával, Dávid királlyal együtt kéri, hogy "Istenem! Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek és nem leszek többé."
A jóbi csalódottság talaján született "régi élet utáni vágy," a szép napok feletti nosztalgiánál jóval erősebb múltban megélt és azóta is keresett szép napok visszasírásának gondolatai nem állnak messze tőlünk.

Egy másik, az életből kiábrándult író, Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége c. regényében azt írja: "Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy."

Jézus azonban ennél sokkal többet ígér. Nem ígér időutazást, vissza a múltba, nem ígéri a régi szép napok idilljét. Ahogyan kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, úgy nem lehet többé visszahozni, ami elmúlt. Világos, hogy ezért van az, hogy az ember örökké viaskodik és elégedetlenkedik az idő múlásával. De ígéri az örök életet. Ugyan meg kell állni mindenkinek előtte. Ez már önmagában félelmetes. Ha arra gondolunk, hogy azelőtt állunk majd, aki életünkben a jót munkálta, és a hitet ébresztette bennünk; aki megadta a mindennapi kenyeret és eltöltött Szentlelkével; aki mindig a javunkat akarta, vagyis azt, hogy emberségünkben valóban emberek legyünk, akiket saját hasonlatosságára teremtett és akiknek még van némi esélyük arra, hogy az ő hasonlatosságából magunkon hordozunk valamit, akkor az a pillanat már nem is félelmetes. Az Ő hasonlatosságára teremtett ember a képmás-Isten előtt. Minél több istenképűségünket romboló bűnre kérünk bocsánatot és minél jobban szeretnénk Isten emberformájára, Jézusra hasonlítani: magatartásában és szeretetében, annál kisebb az esély, hogy az ítéletkor megrettenünk a tőle.

A Szentendrén eltemetett, evangélikus lelkészcsaládból származó Hamvas Béla halálának 40. évfordulóján a Silentium című esszékötetéből idézek néhány sort, amelyben ő maga erről így ír: "Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. ... A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem. Kint voltam a havas úton és a fájdalomtól és a félelemtől bömböltem, mint Jób, és Istent hívtam és a hóba vetettem magam, mert éreztem, hogy nem hallgatott meg... Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába... Sohasem tudtam volna lemondani... Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de nem baj... igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó..."
És valóban, Hamvas Béla életének utolsó szakaszát a földi berendezkedés ideiglenessége jellemzi. Könyvtárat többé nem gyűjt, önálló lakáshoz nem jut.

Jóbról is tudjuk, hogy történetének végén el tudta fogadni mindazt, ami vele történt. Sokáig hadakozott Istennel, vitázott teremtőjével. Megalázta magát Isten előtt és ezt mondta: "Mit pereskedik az akadékoskodó a Mindenhatóval? Könnyelmű voltam és most elhallgatok. És Isten válasza a jutalom. Újból kegyelmes lett a bűnbánatot tartó Jóbhoz. Miért? Hát mert belátta, hogy üres kézzel jött a világba, s ha üres kézzel kellene távoznia, akkor sem lehetne egy szava sem Isten ellenében.

Életünk kérdéseire a valódi válaszok Istennél vannak. Ő dönti el, hogyan tovább.
Novemberben nemcsak a levelek hullnak le a fákról, hanem már kezd lehűlni a levegő, lassan itt lesznek a fagyos éjszakák. A cserépben kitett leanderek is készülődhetnek arra, hogy egy sötét, hideg helyre bevisszük őket. Nem lesz viráguk, különösebben nem lesznek szépek. De tavasz végén, nyár elején meg fognak lepni bennünket, amikor az életerős fehér leanderek virágba borulnak.

Isten azt ígéri nekünk, hogy ha meg is halunk, minden lehetőségünk adott arra, hogy ezek után mégis csak feléledjünk, feltámadjunk és fehérbe öltözötten együtt dicsérjük Istent ott, ahol az élet fája áll. És auzt is tudjuk, hogy ott már nem lesz szükség teleltetésre: Ott örökké tartó virágzása lesz a mennyek országának.

Ámen.