Szentháromság ünnepe utáni 23. vasárnap
Szentendre, 2008. október 26. 10.00
/Apcsel 8, 26-38/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A protestáns egyházak Reformáció ünnepe előtti vasárnapon ünneplik a Bibliát. Biblia vasárnapon a Szentírást, mint az egyház jó mélyre elásott, de a reformáció által újra előbányászott kincsét mutatjuk fel. A Biblia évében, Biblia vasárnap Bibliás történettel találkozunk.
De nem csak a prédikáció alapigéje Bibliás, hanem már az oltár előtti felolvasásul rendelt igék is azok.
Ámósz próféta a Kr.e. 8. században tekercsre vésve figyelmeztet: "Jön majd olyan idő, amikor ... az Úr igéjének hallgatására fognak éhezni."
János, az apostol tolmácsolásában hallhattuk, hogy "Jézus sok más jelt is tett a tanítványok szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében."
Az apostolok cselekedeteiről szóló könyv írója Lukács, az evangélista sok érdekes történetet gyűjtött egy csokorba. Jézus mennybe ment, a tanítványok pedig földhöz ragadtan itt maradtak, ebben a világban, a Szentlélek társaságában. Ideig-óráig házaikba zárkózva, imádkozva vártak, mikor érkezik vissza Jézus, minden hatalmat fölülmúló dicsőségében, de aztán mégiscsak rájöttek, hogy ez a szobafogság nem élhető, ezért a pünkösdi csoda után elkezdték tenni, amit Jézus meghagyott nekik.
Elindultak és szervezkedni kezdtek. Ennek az egyházépítésnek számtalan fordulatokkal teli epizódja van.
Fülöpnek, a tanítványnak egyik utazása alkalmával is egy ilyen különös epizódról számol be Lukács. Lukácsról tudjuk, hogy egy alapos ember volt. Mindennek utánajárt, nem írt le olyat, amiről ne bizonyosodott volna meg.
Lukácstól tudjuk, hogy Fülöpnek még lett volna dolga Samáriában, de az Úr angyala megszólította őt és egy újabb feladatot közölt vele: pakolj Fülöp, vedd a sátorfádat, menj el arra az útra, ahol egy árva lélek sem szokott járni és kérlek, ne is kérdezz semmit. Fülöp nem gondolkodik, miért küldi az angyal a népes Samáriából a kietlen helyre. Mégis, ahogyan az Úr szavát hittel fogadva Ábrahám is elindult, pedig nem tudta mi vár rá, Fülöp is összeszedi magát és kimegy egy puszta elhagyatott útjára. Nem tudjuk mennyit vár ott, de küldetéstudata és az angyal szava minden kétségnél erősebb benne. Ezek a hangok azóta sem némultak el. Nem biztos, hogy bölcs döntés a fülünkbe viaszt öntve dúdolászni, megpróbálni elnyomni és meg nem hallani a belső hangot; annál sokkal nagyobb dolgokat akar ránk bízni a Lélek! Azóta sok Fülöp döntött úgy, hogy az először kényelmetlennek, olykor 'cikinek' tűnő helyzetre azt mondta: na jó. Lesz, ami lesz, megteszem. Így lett egyház. Ez a gyülekezet. Ez a templom. Mindig az a kérdés. Vállaljátok? Fiatalok! Bevállaljátok Jézust?
De nézzük tovább a történetet. Valóban. Fülöpnek érdemes volt várni. Valaki jön. Fülöp fülel és engedelmeskedik annak a belső hangnak, amely elkezdi noszogtatni: most te jössz Fülöp! Menj oda gyorsan, megjött az embered! Fülöp fut és lám, Etiópia pénzügyminiszterével találja magát szembe, amint az ókor limuzinján, egy hintón a templomból hazafelé zötyögve épp az Írást olvassa. Egy miniszter kezében az Írás. Nálunk hány miniszter kezében van Írás? Vasárnaponként hány miniszterünk zötyög hazafelé a templomból? Egyik lelkészkollegám úgy fogalmazott, hogy a mai kor embere vitába keveredett a vasárnappal. Ennek a pénzügyminiszternek nem volt baj az Isten tisztelettel. Lett is eredménye.
Fülöp, mellé szegődve rákérdez: érted is, amit olvasol? Kiderül, hogy dehogy érti. Ám nem röstelli maga mellé ültetni és megkérdezni a barátságos idegent, hogy ugyan, mondja már el, mit jelentenek Ézsaiás próféta szavai. Önmagáról beszél, vagy valaki másról?
Az időnek rendeltetése van. Az időnek súlya is van. Mert megvan az ideje a melléülésnek és megvan az ideje a felállásnak. Itt most a melléülés ideje volt. Fülöp leste Isten akaratát, Isten leste Fülöp útját. Ennek a kettőnek köszönhetően találkozott Fülöp azzal, aki rá volt bízva. Elmehetett volna mellette? De még mennyire! Isten útjai kifürkészhetetlenek, de kristálytisztán egyértelműek. Egyértelműek annak, aki Őbenne él.
A következő percekben a miniszter tájékoztatót kér. Most nem egy tárgyalásra készül, de most még nem tudja: az életéről van szó. És a tanítvány szóra bírja a Szentírást. Életre kelti a próféta szavait, elkezdi magyarázni, hogy az, akiről Ézsaiás sok száz évvel ezelőtt írt nem más, mint Jézus. Ez a szolgálat nem nélkülözheti Fülöpöt. Szükség van rá. Kikerülhetetlen, hogy valaki meg ne magyarázza, kiről beszél az ige. És ahogyan ez két hasonló érdeklődésű ember között lenni szokott, témánál vannak. De Fülöp nem áll meg itt. Nem fogy ki a mondanivalóból, nem ragad le a sok száz évvel ezelőtti, a sokak számára beporosodott próféciánál, vagy Jézus néhány évvel azelőtti halálánál, hanem beszél arról, mit jelent hozzá tartozni, mit jelent gyermekeként élni. Először emberünk értelme, aztán a szíve is megnyílik. Végre érti amit olvasott, de már nem csak érti, hanem hiszi is.
Történetünk egyetlen zárójeles mondata ez: "Ezt mondta az etióp kincstárnoknak Fülöp: Ha teljes szívedből hiszel, akkor megkeresztelkedhetsz. Ő pedig így válaszolt: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten fia." Én ezt a zárójelet gondolatban kiradírozom. Ugyanis számomra itt fordul meg a történet. Eddig Fülöp vallott Jézusról. Ő ismerte az Írást. Nagyon egyszerűen beszélt a Megváltóról. Aki ismeri az Írást, nagyon egyszerűen tud beszélni a Megváltóról. És ezt az egyszerű beszédet most mástól halljuk. A bizonyságtétel valaki olyan szájából hangzik, aki eddig távol volt. De most már ő is közeli.
Ez a közelség akkor és ott megpecsételődik a keresztséggel. A hintó megáll, embereink kiszállnak és megtörténik a csoda: döntés után a bűnbocsánat és a Jézushoz tartozás látható jele. Magam előtt látom, amint a miniszter könnyei és a fejére hulló víz összemosódik. Micsoda nap! A néptelen út egyetlen utasa épp megkeresztelkedik! A vezető ember átadja életét Jézusnak. A szóra bírt Írás főszereplője mélyen a szívbe vésődik, hogy aztán örökké látható jelként hirdesse: ő az enyém. És a mennyei hang akár meg is szólalhat "... megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!"
A Biblia évében, Biblia vasárnap a Bibliás történet megint ugyanarról szól. Nem unalmas még? Még nem. Akárhányszor olvasom ezt, vagy bármelyik történetet, újat és újat hoz elő. Legfőképp belőlem. Aztán ha alkalmam adódik, elmondom. Samáriában sokaknak, vagy a Jeruzsálemből Gázába vezető úton egyvalakinek. De milyen jó, hogy nem csak én teszem ezt.
Végül elmondok egy történetet. Egyszer egy lelkészhez egy négyéves kislányt vittek, hogy megkeresztelje. Kiálltak a szülők, a keresztszülők és az oltár felé nézve, a gyermek kezét fogva figyeltek. A liturgiai kérdések után következett maga a keresztelő. A keresztelőtálhoz léptek és megtörtént a víz hintése és az elmaradhatatlan szavak hangos elmondása. Hajának megtörlése és a kézrátételes áldás után a nyílt tekintetű, csillogó szemű kislány felnézett édesanyjára és örömtől hangosan megkérdezte: "Meglátszik?"
Én is ugyanezt kérdezem: Meglátszik? Rajtunk meglátszik, hogy meg vagyunk keresztelve? A Mennyei Atya azt kéri tőlünk: Gyermekem! Látszódjék meg! Ismerjenek meg rólad engem!
Ámen. (1 minuta csönd)