Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap
Szentendre, 2008. október 5. 10.00
/Ef 5, 15-21/
Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Két gondolat fogalmazódik meg ebben a rövid igeszakaszban. Az egyik a jól és bölcsen felhasznált idő, a másik Isten igazi megünneplése. Pál apostolnál a kettő szorosan fonódik egymásba, egyik következik a másikból. Nézzük meg, hogyan!

A bölcs emberek tudják, hogy milyen drága az idő. Ha tudom, milyen kevés időm van, az még nem bölcsesség. A bölcsesség ott kezdődik, hogy azt a keveset a lehető leghasznosabban töltöm ki. Mindannyiunknak ugyanannyi ideje van. Egy órában hatvan perce, egy napban huszonnégy órája. Egyikünk sem nyújthatja meg az időt. Ezért tette fontossá a Teremtő a hetedik, pihenő napot, amit neki szentelünk. No, nem azért lesz szent a vasárnap, mert mi megszenteljük. Az önmagában is szent, mert az Atya egyszerűen így akarta. Jó oka volt rá. Ha megszenteljük az ünnepnapot nem történik más, mint magához a Szenthez közelebb kerülök és bekapcsolódunk, ami egyébként nélkülünk is szent. Amikor nem szentelem meg az ünnepnapot, kimaradok abból, ami szent. A kimaradást nem lehet pótolni. Ami elmúlt, visszahozhatatlan. "Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek: ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt..." - írja az apostol az efezusi gyülekezetnek.

Valaki a közelmúltban mondta, hogy ne számítsak arra, hogy hetenként látni fogom. Mondtam neki: nem szoktam számítani, kivel találkozom, mindenkinek egyformán örülök, az örömöm legfeljebb kiugróan nagy, ha valakiért a héten imádkoztam és azt meglátom vasárnap, vagy egy hétközi alkalmunkon. Ez azt jelenti, hogy Isten meghallgatta imádságomat. Azt is hozzátettem, hogy ingó-bingó lábakon áll az a gondolat, hogy valaki magában éli meg kereszténységét, a maga módján hívő. Az keresztény hívő ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hitét közösségben akarja megélni. Akit Isten megszólított és megajándékozott hittel, olthatatlan vágyat érez a többi hívő emberrel megélt közösség iránt. Sehol sem olvasunk az Újszövetségben arról, hogy valaki a maga módján hívő. Az Úr imádása és dicsérete közösségben történik. Ebben most Pál is megerősít: "Mondjatok egymásnak zsoltárokat, énekeljetek lelki énekeket..."

Az ige szerint ha bölcsek vagyunk, azaz mindig van időnk a lelki dolgokra, megtudjuk, mi az Isten akarata. Aki megtudja, mi Isten akarata, megérti és bele helyezkedik ebbe az akaratba, annak nincs félnivalója a halála után. Az Isten akaratát teljesítő ember Isten embere.
A bölcsen felhasznált idő és Isten igazi ünneplése szorosan összefügg egymással. Szeretném, ha egy kicsit elgondolkodnánk ezen.
Nem látok bele a szívekbe, ezért nem tudom, hogy ma ki hogyan ébredt, mi volt az első gondolata és aztán mi minden járt a fejünkben mindaddig, amíg meg nem hallottuk a harangszót.

Érdemes lenne egy grafikonban ábrázolni istentiszteletre készülésünk módját. Ezen a grafikonon bejelölhetnénk, hogy ki mikor gondolt arra először, hogy ma, vasárnap délelőtt templomba jön, de nemcsak eljön, hanem találkozik is Istennel. Igaz, vele nem lehet kezet fogni és nem lehet a szemébe nézni, de találkozni lehet vele. Találkozni a közösségnek Istennel.

Van, aki ezzel a gondolttal ébredt, lehetnek köztünk olyan családok, ahol ez már a reggeli készülődés alatt szóba került. Régen a konfirmációi oktatáson úgy tanították, hogy már szombat este készüljünk fel az úrvacsora vételre, hogy ne a templomajtón beesve járuljunk az oltárhoz. Tudom, hogy vannak olyanok is, akik reggeli előtt, vagy után néhány perces csendességet tartanak, Bibliát olvasnak és imádkozva indulnak el ide. Ugyanakkor gyanítom, hogy megesik, hogy valaki csak az istentisztelet elején ocsúdik fel, hogy hol ül, vagy amikor már éppen felállunk a befejező ének után, lélekben csak akkor kezd megérkezni.
Mindenesetre egy valamiben közösek vagyunk. Akik ma ebben a templomban vagyunk, istentiszteletre jöttünk. Isten tiszteletére gyűltünk össze.
Biztos, hogy ez így van? Biztos, hogy az istentisztelet Isten iránti tiszteletünket jelenti? Biztos, hogy a napkeleti bölcsekhez hasonlóan nekünk is Istent iránti tiszteletből kell elzarándokolni ide hétről-hétre?

Ha megkérném, hogy tegye fel a kezét az, aki tiszteli Istent, valószínű legtöbben magasba emelnénk a kezünket. Ezért jövünk ide és hallgatjuk az Ő igéjét. Ám, ha belegondolunk abba, mi az, amit mi megtehetünk Istenért és mi az, amit ő tesz meg miértünk, akkor egészen másképp ülünk be az istentiszteletre, ezzel az egész új értelmet kap.

Kimondom. Bár az Isten iránti tisztelet bennünk van, az úrvacsorai liturgiában az adoratív, Krisztust imádó részben is elhangzik, hogy "Övé legyen az áldás és a tisztesség a hatalom és dicsőség mindörökké," az istentisztelet elsődlegesen mégsem a mi Isten tiszteletünkről szól, hanem arról, hogy Isten teszi tiszteletét nálunk. Ő jön hozzánk. Az istentisztelet Isten látogatása. Ő látogat meg minket, nem mi őt. Ő érkezik, Ő szánja el magát arra, hogy közénk jön és megosztja magát velünk, Ő hoz áldozatot azzal, hogy megjelenik nekünk, Ő mutatja ki szeretetét azzal, hogy közösséget vállal ennyi bűnössel; a tiszta és ragyogó a tisztaságra és ragyogásra csak vágyakozókkal. Nekünk annyi a részünk, hogy amikor a vasárnapunkat megtervezzük, akkor a délelőtti istentisztelet nem egy legyen a sok program közül, hanem ahhoz igazítsunk minden mást. Egyetlen dolgot tehetünk: eljövünk és itt vagyunk. Belépünk a templomban, közösséget alkotunk, mert összeköt bennünket Isten várása és imádkozunk. Ez nem túl sok, de ezt szükséges megtennünk ahhoz, hogy Isten ellátogasson a gyülekezetbe és tiszteletét tegye. Hiszen ha mi nem vagyunk itt, Isten nem tud bennünket megtisztelni, nincs is Isten-tisztelet.

És amikor mindez megvalósul, ezzel az alázattal ülünk és imádkozunk azért, hogy itt legyen Isten köztünk, eljön. Ha valaki itt átéli Isten jelenlétét, az nem azért van, mert szépen felépített liturgikus órán vagyunk, vagy mert méltóságteljes, egyfajta ünnepi hangulatban vagyunk együtt, hanem mert Isten megtisztel, megajándékozott jelenlétével. Ez az egyetlen célja ezeknek a tíz órai alkalmaknak. Meghívni őt és várni, hogy eljöjjön.

Tegnap nem volt túl sikeres a reggeli kávéfőzésem, mert a kávéfőző edénykéjét nem igazítottam be a megfelelő helyre és a lecsorgó ital mellément. Főzhettem az újat. Mindig hálát adok, ha valaki azon bosszankodik nekem, hogy nem tudott figyelni az istentiszteleten, vagy Bibliaolvasás közben. Legalább ezt már tudja és beismeri, hogy nem volt helyén az edénykéje.
Ha az egész istentiszteleti életemre úgy tekintek, mint edénykére, amit Isten elé tartok, hogy töltsön el lelkével, biztos vagyok benne, hogy nem megy mellé. Pál szinte könyörög, és azt írja: "teljetek meg lélekkel."

Könyörögjünk mi is, mert e nélkül üres edénnyel kell kilépnünk a templom ajtón. Bátran mondhatjuk: Uram! Köszönöm, hogy megtisztelsz minket jelenléteddel. Rád szeretnék figyelni. Edénykémet feléd tartom és várok, hogy megtelhessek Lelkeddel.

Ámen. Rövid csend.