Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap
Szentendre, 2008. szeptember 21. 10.00
/1 Kor 1, 4-9/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Rendhagyó módon ma szeretnék egy ajtórésnyi bepillantást engedni az igehirdetésre való készülésembe. Nem mintha titkolni kellene, hogyan születik meg egy prédikáció az igehirdető műhelyében, de az igehirdető belső szobája mégis egy személyes és ritkán látogatható tér. Amolyan szakrális szellemi sarok. Elmondom a testvéreknek, hogy igehirdetéseim gondolkodásmódjának, és így elkészítésének legfőbb jellemzője, hogy a testvéreknek - magamat is beleértve - úgy próbálom továbbítani, szívekre madzagolni Isten üzenetét, hogy a Bibliám és a kommentárok felett elmélkedve sokszor előttem vannak a testvérek. Arcok és hangok. Természetesen a lelkipásztori titoktartás biztonságában. Előttem van mindaz, amit megismerek és látok életükből, olykor feldereng egy-egy beszélgetés belém ragadt mondata, egy ellesett, beszédes mozdulat, vagy éppen a családlátogatások alkalmával megtapasztalt élmény.
Így minél többen vagyunk, annál nehezebb helyzetbe hoznak a testvérek, de tegyék, kedves nekem ez a helyzet! A lelkész elsődleges feladata a nyájat megismerni és törődni vele!
Az igehirdetés alapigéje azonban arra sarkallt engem, hogy ezúttal a testvérek ne egyesével jelenjenek meg lelki szemeim előtt, hanem mint közösség, mint egy nyáj. Egy - hála Istennek - növekvő gyülekezet egésze előtt Isten akaratát fejtegetni, és ahogyan a régi igehirdetők szokták volt mondani, hasogatni az igét nem könnyű. Megbecsült régiekből és örvendezéssel közénk fogadott újakból álló közösséget megszólítani csak akkor lehet, ha biztosak vagyunk abban, hogy láthatatlan, de valóságos szálakkal kapcsolódunk egymáshoz.
De mert Pál apostol is így írta levelét a korinthusi gyülekezethez, ma nekem is így kell megszólalnom.
A nagy korinthusi levél bevezető szakaszát olvastam. Azért a gyülekezetért, amelyet Pál apostol két hosszú levelen keresztül próbál helyre tenni, tanácsokkal ellátni, a sok-sok bűnre és a bűnökből kivezető útra rámutatni; ebben a görög gyülekezetben, ahol annyi az elrendezésre váró probléma üti fel a fejét, Pál levelének elején értük mégis hálát ad. "Hálát adok értetek Istennek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott."
A gyülekezet jó lábakon áll. Ugyan megingatható, sokfélesége miatt sebezhető, de Pál apostol mégiscsak el tudja mondani, hogy a város maroknyi csapata Jézust megismerve és hívő keresztény életet kezdve másképp kezd gondolkozni.
Csoda történt Korithusban! Ott, ahol üzletemberek se Istent, se embert nem ismerve törekedtek a minél nagyobb gazdagságra, egy maroknyi kis csoport Jézus ismeretének gazdagságát kezdte gyűjteni. Abban a városban, ahol a káprázatos, acél testű sportolók sportot űztek testük bronzba öntéséből, néhány ember tekintetében felismerhetően Krisztus arca rajzolódott ki. Ott, hol a jövés-menés forgatagában, elfoglalt emberek kavalkádjában semmire sem volt igazán idő, egy kis közösség Isten ismeretére pazarolta minden idejét. Ott, ahol a pénzkereset diktálta a programot az emberek képzeletbeli határidőnaplójába, néhány család számára a gyülekezeti élet lett az elsődleges programadó. Abban a görög szellemi fellegvárban, ahol a bölcselkedők tudománya mindennél nagyobb tiszteletnek örvendhetett, néhány okos és tehetséges ember krisztus ismeretébe mélyült el, hogy aztán másokat őhozzá vezethessenek.
A szónoklat egyik bölcsőjében, ahol a retorika míves fogásaival bűvészkedtek, pár tehetséges férfi Jézusról kezdett beszélni. Nem sokan, de néhány megtértek és elkezdődött a korinthusi gyülekezet története.
Persze meg kell jegyeznünk, hogy nem minden klappolt. Egy maroknyi csapatról beszélünk, akik maguk sem voltak bűntelenek és emellett azt a tömeget látnunk, akik így-úgy a gyülekezethez tartoztak, de életük tele volt csalással, paráznasággal, gőggel és hiábavalóságokkal. Mégis Pál apostol hálát ad a gyülekezetért, ahol a kegyelmi ajándékokban bővölködnek. Zárójelben kell megjegyeznünk, hogy a kegyelmi ajándékok, a karizmák, amiről több helyen is olvasunk az újszövetségi iratokban, nem természetes adottságaink felfokozott megnyilvánulásai, hanem természetfeletti adományok. Nem azért tud hálát adni Pál, mert csupa tehetséges, értékes és jó ember van együtt a gyülekezetben, hanem mert egyre többen vannak azok, akik Istentől kaptak valami olyan kegyelmi ajándékot, amivel addig nem rendelkeztek. valahol itt van ennek az igének a veleje. A korinthusi gyülekezetéhez tartozó emberek egy részének élete annyira megváltozott, hogy a közösség egyre erősödött. Egyre többeket tudtak megszólítani és Jézushoz vezetni.
Egyre többen teltek meg szeretettel és kezdtek szolgálni. De mindezt nem a saját erejükből és adottságaikból fakadóan, hanem mert Isten kezdte őket használni. Luther Márton egyik imádságában ezt így fogalmazza meg: "Uram, nem ajándékaidat akarom, hanem téged, magad akarlak, nem érem be kevesebbel!"
Szeretett Gyülekezet! Itt a gyülekezet közösségében, de mondhatnám úgy is, hogy a templom falain kívül megélt hitéletünkben ne az ajándékokat akarjuk megszerezni. A karizmát nem is tudnánk megkaparintani, azt kapjuk. Ajándékba. Úgy, hogy meg sem érdemeljük. Mert a hit nem haszonelvű. Istennel való kapcsolatunk nem lehet profitorientált. Pál pont ezt kifogásolta a korinthusiakban két hosszú levelén keresztül. Istent, ami urunk, Jézus Krisztust akarjuk. A legkiválóbbat! Nála jobbat keresve sem találunk. És ha őt, mint legkiválóbbat akarjuk, legyünk a legkiválóbb gyülekezet. No, nem úgy, hogy unos-untalan magunkat és egymást fényezzük, sokkal inkább úgy, hogy legyünk a bűnből kiválók, a gonosz hatalmából kiválók, a szeretetlenségből kiválók. És Isten békessége, amely minden emberi értelmet felülmúl, meg fogja őrizni szívünket és gondolatainkat az Úr Jézus Krisztus nevében, Ámen.