Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap
Szentendre, 2008. szeptember 14. 10.00
/Ef 4, 1-6/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Pál apostol termékeny teológus volt, hiszen összesen 13 levelet írt, ami fennmaradt az utókor számára. Leveleit mindig egy-egy közösségnek címezte, ami kivétel nélkül egy-egy problémakörre fókuszált.
Az efezusiakhoz írott levelet, - ahogy Pál nevezi a Krisztusban élőket - a szenteknek, a pogányokból lett keresztényeknek és azoknak a zsidó embereknek írta, akik elhitték, hogy Jézus Isten fia.
Aki elhiszi, hogy az ember-Jézus Isten, a menny és föld Urának fia, az keresztény. Aki krisztusi módon él, akiben Krisztus él, az szent. (Senki se mondja magáról, hogy szent, ha szükséges, majd Isten kimondja rólunk ott, akkor.)
Mi közünk van nekünk mindehhez? Csak egy dolgot jegyezzünk meg! Minden ott kezdődik, amikor valaki vasárnap betér a templomba. Aki igét hallgat, annak köze van a menny és föld Urának fiához, Jézushoz.
A rómaiakhoz írott levélben azt olvassuk, hogy "Isten ajándéka és elhívása visszavonhatatlanok" (Róm 11,29). Akinek Isten egyszer valamit a szívére helyezett, az visszavonhatatlan. Hiába akarnánk kibújni alóla, hiába feledkezünk meg róla.
Amit egyszer Isten komolyan gondolt, ahhoz mi sem viszonyulhatunk másképp, minthogy komolyan vesszük az Ő döntését. Ha megszólított, ha elhívott, ha feladatot bízott ránk, akkor az bizony visszavonhatatlan. Vajon mit bíz ma rám Isten, ami visszavonhatatlan?
Pál apostol azt írja az efezusi levél második felében, hogy "éljetek méltóan ahhoz az elhivatáshoz, amellyel elhívattatok". Hogyan hívattunk el? Úgy, hogy megőrizzük az egységet, a békesség kötelékével. Hogyan tudjuk megőrizni az egységet a békesség kötelékével?
Hát szeretettel. Elfogadom presbiter társamat olyannak, amilyen, hiszen olvassuk: "a szeretet minden bűnt elfedez"; türelmes vagyok azzal, aki vasárnap másképp viselkedik az istentiszteleten, mint én; nem húzom ki magamat, hogy én bezzeg tegnap templomot takarítottam, hanem egyszerűen jó érzéssel ülök a templompadban: milyen jó, hogy a körülöttem ülőknek is jól esik a tisztaság; nem tekintem érdemnek, ha teszek valamit a gyülekezetért, mert nem az van előttem, hogy ezzel mások kenyerét szolgálom, hanem tudom, hogy az Isten ügyéért való buzgalomból fakad szolgálatom; nem büszkélkedem akár magam előtt azzal, hogy mennyit teszek a perselybe, mert Isten előtt úgyis csak a szívből jövő adakozás kedves; nem mutatok az erkölcsileg bukdácsolóra, aki talán még büszke is rá, hanem alázatosan kérem saját bűneim, saját botlásaim bocsánatát. És sorolhatnánk...
Igaz az állítás: az erkölcsi felsőbbrendűség megélése és hirdetése megakadályozza a lelki előrehaladást.
Jézus is tudott tanulni a samáriai asszonytól, attól a nőtől, aki hatodik férjét fogyasztotta. Megtanulta, hogy érdemes megszólítani és elidőzni azzal is, aki feslett életű.
Mit olvasunk a történet végén? Az asszony szavára sokan mentek Jézushoz, de már nem az asszony szavának hittek, hanem abban hittek, amit Jézus maga mondott. Akit szíven talál Jézus szava, gyorsan az evangélium eszközévé válhat. Természetesen akinek szívében ott él Krisztus, annak mindez életén is kirajzolódik.
Egy sokat hallott, de nehéz mondatot mondok. Isten Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. Mit jelent ez? Ha Isten ma is ember lenne és mondjuk örök élete lenne, tehát egy olyan ember volna, aki nem halna meg, olyan lenne, mint Jézus. 33 évig Jézus volt az Isten a földön. De ember is volt! Ezért mondhatjuk, hogy akiben Jézus él, abban Isten lakozik, akin Krisztus arca rajzolódik ki, az Isten országának a polgára.
Visszatérve a kijelölt igéhez láthatjuk, hogy az apostol elsőrendű kérdése az egység. Ahol véget ér az egység, ott kezdődik a kétség. Ahol egy gyülekezet már nem sokszínű, hanem sokféleségében széthúzó, ott nincs egység.
Ebben a rövid szakaszban 7-szer fordul elő az "egy" szócska. Régiek szokták mondani, hogy Isten matematikájában a legnagyobb szám az egy. Egy megtérő bűnösnek jobban örülnek a mennyben, mint 99 igaznak. Ha egy ember megtér, az mindennél nagyobb öröm, hiszen onnantól fogva örök élete van.
John Scott, angol teológus egyszer azt mondta, hogy az egyházat annyi felé lehet osztani, amennyire Istent. Csak egy Isten van? Akkor az egyház sem lehet több.
Luther szerint ott van az egyház, ahol hirdettetik az evangélium és helyesen szolgáltatják ki a szentségeket, tehát ahol rendben történik a keresztelő és az úrvacsora. Gyülekezetünkben az evangélium hangzik, jó volna, ha nem csak a lelkész által, hanem minden keresztény testvér bizonysága által hangzana.
A szentségekről meg csak annyit, hogy úgy hiszem, a mai keresztelő rendben történt, az úrvacsora megünneplése és vétele pedig minél gyakoribb, annál élőbb. Akár hetente? Igen akár hetente is.
Végül pedig hadd térjek vissza a méltó szóhoz. "Éljetek méltóan ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok." Pál az axiosz szót használja, ami görögben annyit jelent: méltónak lenni, méltóvá válni valamire.
Ennek ellentéte az anaxiosz. Ki is lehet axiosz, azaz méltó? Vagy ki válhat axiosszá, azaz méltatlanná? Bizonyosan ott kezdődik a méltóvá válás, ha valaki saját méltatlanságát éli meg Isten közelében.
Jézusnak éppen azokkal volt a legnagyobb vitája, akik magukat méltóknak, másokat pedig méltatlannak gondoltak Isten országára. Vajon az utolsó óránkon, amikor meg kell állnunk Isten színe előtt, elhangzik majd: axiosz?
Ámen.