Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap
Szentendre, 2008. augusztus 24. 10.00
/1 Móz 28, 10-22/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Isten mindig tudja, milyen igével közeledjen felénk, mégis néhány nappal ezelőtt csodálattal olvastam el az igehirdetés alapigéjét. A többi vasárnaphoz hasonlóan ugyanarról az igéről hangoznak az igehirdetések szerte az ország evangélikus templomaiban. Véletlen volna hát, hogy a templomszentelési hálaadó istentiszteletünkön pont az a történet áll előttünk, amelyben Jákób Bételnek, a héber magyar fordításában Isten házának nevezte el azt a helyet, ahol találkozott vele? Alig hiszem. Inkább egy újabb bizonysága annak, hogy Isten úgy alakítja a hívő keresztény ember életének, benne egy gyülekezet életének apró részleteit, hogy az egyben vezetés is legyen. Templomszentelési ünnepünk negyedik évfordulóján ismét jó esélyünk van arra, hogy megértsük, mit jelent számunkra az Istennel való találkozás helye.
De lássuk, mi is történt ott, Kánaán határában, a Sós tengertől néhány kilométerre, Lúz városában?
Miután Jákób jól kijátszotta ikertestvérét, Ézsaut és megvette az elsőszülöttségi jogot egy tál lencséért, menekülnie kellett. Övé volt az apai áldás, ennek ellenére a becsapott testvér, Ézsau fenyegető haragját mégsem várhatta meg. A csaló menekül. Ha ezt a történetet megfilmesítenénk, biztos vagyok benne, hogy a legtöbben az empátiát kiváltó Ézsaunak, a kisemmizett és becsapott testvérnek szurkolnánk és titkon az igazságot követelnénk. Isten máshogy gondolkodott. Bár Jákóbnak esze ágában sincsen Istennel találkozni, elég neki a maga baja, nem kell még egy vádaskodó Isten is, aki az ítéletet elmondja, hovatovább végrehajtja felette, mégis ő az, akivel ez megtörténik. Isten útjába akad. Akkor történik vele mindez, amikor fáradtan, talán a hosszú poros, tikkasztó út végén, naplementekor egészen kimerülten keres magának egy formás követ, amire lehajthatja fejét. A jött-mentté lett csaló aludni akar, távolról sem izgatják az élet legszentebb dolgai. És egyszerre csak ennek az erkölcstelen, sunyi embernek az álmában megjelenik Isten. A csaló Istennel találkozik. Az erkölcsileg vesztes és joggal üldözött Jákób mindeddig álmában sem remélt, hihetetlen és annyira, de annyira valószínűtlen ígéretet kap az Úrtól "Tied lesz az a föld, amelyen fekszel."
Miután Jákób álmából kijózanodik, hiába rázza meg magát, akár többször is. Ami vele történt az mind igaz. Igaz, hogy "Bizonyára az Úr volt azon a helyen. ... Félelem fogta el és azt mondta: Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza..."
Jákób történetének gyújtópontja az Istennel való találkozás, a szent megtapasztalása volt. Egy hely akkor válik szentté, ha ott találkozás jön létre Istennel. Vakvágányra vezet az a gondolat, miszerint önmagában egy hely szent lehet. Nincsenek szent helyek. Egy hely csak akkor és ott, abban a pillanatban lehet szent, amikor Isten megszólít valakit. A pillanat szent és a pillanat teszi szentté a helyet. Amint az a találkozás elmúlik, a hely nem marad szent. Nincsenek szent, a szó héber eredeti értelmében Istennek elkülönített helyek, Isten számára készített "foglalt" cédulák, legfeljebb nekünk vannak emlékhelyeink. De vigyázat! Ezek az emlékhelyek nem az állandó Isten-jelenlétnek az ügyeletes helyei. Isten nincs ügyeletben itt vagy ott, hogy aztán itt vagy ott várjon azokra, akik épp szükséget szenvednek valamiben, vagy híján vannak valaminek. Nem kell sok száz kilométert zarándokolni csak azért, hogy vele találkozzunk. Ugyanígy a templom sem önmagában szent, tehát nem az épület, a kövek, a templom berendezési tárgyai: az oltár, a kereszt, a Biblia, vagy a gyertya miatt szent, hanem mert a templomban megtörténik az Istennel való találkozás. Természetesen ennek az épületnek is megtörtént a felszentelése, de ez csupán arra való, hogy mi, a gyülekezet tagjai és vendégeink, az ide betérők tudják, hogy itt Isten igéje hangzik. A Szent szólal meg és a Szentet szólítjuk meg. Ezért építettük ezt a templomot.
Egyik ébredési énekünk szava cseng a fülemben: "Találkozni jöttem, veled, Istenem, / Te jól ismersz engem, így kitárom a szívem./ Itt vagyok, Istenem, vizsgálj meg engem! / Itt vagyok Istenem, leteszem életem. / Itt vagyok, hogy halljam hangodat, / itt vagyok Istenem, hogy tegyem akaratodat!"
Claus Westermann, XX. századi német teológus egyik könyvében azt írja: "A mi szemünkben már lejárat a szent helyek kora, nem tudunk mit kezdeni velük. Már nem gondoljuk, hogy van a földnek olyan pontja, amely Isten lakóhelyének bejárata." Aztán így folytatja: "De az élő Istennel való találkozás ... számunkra is valóság."
Jákób egy létrát, régies nevén lajtorját látott, ahogyan az Isten angyalai hozták-vitték az üzeneteket. A föld és a menny ért akkor össze. Számára ez volt az élő Istennel való találkozás valósága. Egy létrányira volt tőle Isten.
Mindössze egy létrányira. Mikor voltam utoljára egy létrányira Istentől? Sokat beszélünk Isten közelségéről, sőt arról is, hogy bennünk van. Hogyan is hangzik Weöres Sándor ide illő verssora? "Alattunk a föld, felettünk az ég, és bennünk a létra." Ugye nem is olyan elérhetetlen. Jákób álmot látott, így nyilatkoztatta ki magát számára a föld és ég Ura. Mindenkinek máshogy szólal meg. Ebből a 'mindenkinek' szó a legfontosabb. Mindenkinek megszólal. Csalónak és gazembernek, szelídnek és okosnak, bűnösnek és még bűnösebbnek, közelinek és távolinak, hébe-hóba kereszténynek és áhítatos életet élő hívőnek egyaránt. Csak oda kell figyelnünk.
És végül Jákóbnak nem csak álma volt. A bibliai történet szerint nem csak kapott, hanem fogadalmat is tett. Ha mindaz igaz lesz, ami Isten megígért neki, vagyis jóra fordul a sorsa és már nem lecsúszott csóró, hanem elégedett ember lesz, akinek mindene megvan, amire szüksége lehet, tizedet ad Istennek. "... bármit adsz nekem, a tizedét neked adom." - mondja Jákób Istennek. Tíz százalék a felnevelt nyájból, a megtermelt gabonából, tized minden javadalomból, amivel Isten megajándékozza Jákóbot - őt magát, az ajándékozót illeti. Miért? Hát hálából. Hogy Jákób mindig tudja, kitől kapta azt, amije van. Hálából és önzetlenül felajánlja Isten céljaira jövedelmének tizedét.
Hát van mit tanulnunk tőle! Sok hasznos és igaz dologról beszél és tanít a Biblia, miért ne hallgathatnánk rá ebben is? Jogos a kérdés: Jákób, a csaló tanít bennünket, hogyan viszonyuljunk anyagi javainkhoz, a megkeresett jövedelemhez? Nagyon úgy tűnik. Isten nagyokat tud fordítani az ember gondolkodásmódján. Ha egyszer valakiben feláll az a bizonyos létra, biztos lehet benne, hogy nagy változásoknak néz elébe. Vannak közöttünk olyanok, akiknél ez már megtörtént. Hálát adunk értük. Imádkozunk azokért, akik ez előtt állnak, ti., hogy a menny és a föld, vagyis Isten és a hétköznapok összeérjenek. Hogy a keresztény élet ne kényszerűség, hanem egy ellenállhatatlan, boldog és felszabadult, szabadságban megélt lét lehessen megadva a menny és föld Urának azt, ami őt illeti, ami ügyét, az evangéliumot előre mozdítja, ami a gyülekezetet építi.
Volt egyszer egy ember, akit Isten álmában szólított meg és álmában adott neki ígéretet. Isten bőségesen megáldotta ezt az embert. Ez az ember hálából kenyere javát ajánlotta fel Istennek és még így is bőven maradt neki és háza népének. Így még boldogabb és még elégedettebb volt.
Volt egyszer egy gyülekezet, aki templomról álmodott. Isten megadta neki a templomot és megáldott a gyülekezetet. És ez a gyülekezet hálából ... Vajon kinek-kinek, ennek a szentendrei evangélikus gyülekezetnek, nekünk hogyan folytatódik a történetünk?
Ámen.