Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap
Szentendre, 2008. augusztus 17. 10.00
/1 Móz 4,1-16a/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyházunk módszeresen gondolkodik. Minden vasárnapnak van egy témája, ami köré csoportosulnak az oltár előtt felolvasásul rendelt igék, még a bevezető zsoltár és az imádságok is. Minden vasárnapra érvényes: érdemes úgy beülni a templompadba, hogy az adott vasárnap témáját felfedezzük, személyes végiggondoljuk, mivel szólít meg engem ma Isten és dióhéjba zárt üzenetként magunkkal vigyük.
Ma az összhang a téma. Hitünk, tehát Istenhez ragaszkodásunk és a cselekedeteink összhangja. A szinkronúszás jut eszembe. Az a csapat kapja a legtöbb pontot, akiknél a kezek, lábak és a fejek mozgása teljes harmóniában van, több ember táncjátéka szinte egy ember mozdulataként történik. A mértékegység és az érték-egység az összhang, a harmónia.
Isten országában hasonló szabályok vannak érvényben. A Biblia lépten-nyomon erről a rendről beszél. A hit cselekedetek nélkül halott. Jakab apostol levelében például egyértelműen leírja, hogy nem létezik olyan keresztény ember, akinek az élete nem tükrözi az Istennel való kapcsolatát. Ilyen nincs. Nem keresztény az, aki szájával hisz Istenben, de tetteiben felfedezhetetlen a jézusi magatartás és etika, vagyis maga Jézus. Az ilyen ember Jézus szemében nem keresztény.
A felolvasott evangéliumi történet, az irgalmas samaritánus története is ebbe az irányba mutat. A lévitával és a pappal szemben az idegen és gyűlölt samaritánus, ez az ellenségnek titulált jött-ment nem csupán lelkiismeretének megnyugtatására hajol le a bajba jutott ellenséghez, nem csak valami kevéske segítséggel intézi el az irgalomra szoruló embert, hanem minden megtesz, amire a bajba jutottnak szüksége van, sőt, szüksége lehet! Segítése pazar. Ezért a samaritánus kedves volt Isten előtt, nem úgy mint a képmutató lévita és pap, akik annak ellenére, hogy naphosszat Isten körül sertepeltéltek, mégsem gyakorolták mindazt, amit tanultak tőle. Nem volt összhang hitük és cselekedeteik között. A kettő még csak köszönő viszonyban sem volt egymással. Hitük és cselekedetük iránya ellentétes volt.
Ádám és Éva fiainak, Káinnak és Ábelnek tragikus története szintén a disszonanciáról szól.
Az ige szerint Káin földművelő, Ábel juhpásztor volt. (Abban az időben mi mások lehettek volna?!) A kor szokásának megfelelően a legjobb Istent illette. A termés legjava, a legszebb, tökéletes bárány, a legelső, a legértékesebb Istené volt, aki teremtette a mennyet és a földet, akitől minden, ami csak az ég egy adta, vagyis az általa teremtett világon létezett, a legjobbat neki szánták. Mind Káin, mind pedig Ábel ezt rendre tudta és fel is áldozta munkájának legértékesebb részét. Milyen távol vagyunk ettől a gondolkodástól! Legalább olykor megemlékezhetnénk arról, hogy mindenünk, amink csak van, Istentől kaptuk. Nem lenne haszontalan. Nem Isten miatt. Miattunk. Csakis azért, hogy magatartásunkban antropocentrikus, egoista életünk valamivel kisebb legyen, hogy a krisztocentrikus gondolkodás megszületésének legalább esélye legyen. "Néki növekednie kell, nekem pedig kisebbé kell lennem." - mondja Keresztelő János, amikor végtelen alázattal Jézusról beszél.
Visszatérve Káin és Ábel történetére; közöttük nem az áldozat minőségében volt a különbség, hanem magatartásukban. Érdekes azon morfondírozni, hogy miből tudhatta meg Káin, hogy áldozata nem kedves Isten előtt. Talán életének alakulásából. Lehet, hogy Ábelnek sokkal jobban sikerültek a dolgai, valahogy teljesebb, kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatóbb volt az élete, Káiné pedig sokszor bukdácsoló, sikertelen, nehézkes, olyan semmilyen, ezért depresszív? Lehet. Sőt! Nagyon valószínű. Ez szülhette Káinnak azt az indulatát, ami miatt haragra gerjedt és minden mindegy hangulatban rettenetes tettét elkövette. Szörnyen feszítő érzés lehetett, hogy látta: Ábel életén áldás van, az övé pedig mérföldekre van ettől. Ez szín tiszta irigység, ami egy idő után mindenkiben személyiséget deformáló tényező lehet. Káinnál ez volt.
Az élettelen, üresen kongó, kiszáradt lelken repedések keletkeznek, amin olyan könnyen beszüremlik a rossz. A hívő keresztény ember élete telis-tele van vitalitással, csak úgy duzzad az egészségtől. Miért? Mert "a szeretet nem irigykedik." Az Istenhez tartozó, a szent ember, akik mi is lehetünk - csendesen jegyzem meg, hogy olykor talán vagyunk, - szóval a szent ember tettei világítanak. Mert Isten nagyságát tükrözik. Nem minden szentnek nyúl maga felé a keze. Vannak, akik adnak, adnak és adnak. Másoknak, a rászorulónak, a szükséget szenvedőnek önzetlenül. Hogyan mondta Isten Káinnak, amikor látva Ábel áldott életét haragra gerjedt? "Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz." És ennek másik oldalát is elmondja: "Ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!" Isten még azt is elmondja Káinnak, hogy hogyan tudja átfordítani áldatlan állapotát áldott állapotra. Ezek szerint a bűn felett lehet uralkodni. Amikor ezek a bizonyos repedések keletkeznek, még lehet nemet mondani a beszűrődő csábításra. Uralkodj magadon! Uralkodj a bűn felett! Ne engedd, hogy a bűn rabjává tegyen, hanem te légy az, aki a bűn fölé emelkedsz és azt mondod: Nem! Most nem! "Távozz tőlem Sátán!"
Az őstörténet második tragikuma, hogy Káin képtelen volt erre. Képtelen volt nemet mondani. Először szülei, most pedig ő. Bűnét bőrén érzi. Mert a bűnnek ez az egyik legfőbb tulajdonsága. Következményét a bőrünkön érezzük. Káin büntetést kap. Önmaga ellen, szinte önmaga mondta ki az ítéletet. A bűn rá vágyódott, a Sátán meg akarta magának szerezni Káint kihasználva azt, hogy Ábel mellett egy csődnek látta az életét, sikertelennek és szerencsétlennek érezte magát, és emiatt az erős érzés miatt a gonosz végül megkaparintotta. Káin dönthetett volna másképp? Dönthetett volna. Nem tette. Nem uralkodott a bűnön, hanem az ajtaja előtt leselkedőt egyszer csak beengedte.
A hit cselekedetek nélkül halott. Bár nem így fogalmazza meg a Biblia, de a két testvér közül Káin volt az, aki előbb meghalt. Nem volt rajta áldás, amit tett, nem szívből tette, Istennel való kapcsolata kötelességszerű volt, elkeseredésében a biztosan tűnő erő mellé szegődött és hatalmat gyakorolt testvére élete felett. Fordítva történt. Mindig fordítva történik. Erősnek, tuti biztosnak, az egyetlen lehetséges megoldásnak tünteti fel a rosszat, s közben szíve mélyén, vagy hosszútávon nem csak csatát veszt a bűnnek gyenge ember, hanem ami ennél is borzalmasabb: kiesik Isten közelségéből. Önszántából. Tulajdonképpen önszántából. Mert aki sorra a bűnt választja, önszántából távolodik el Istentől. Isten és a bűn nem fér össze. No, nem azért, mintha Isten eltaszítaná magától a bűnös embert. Hanem mert a bűn cimboraságot ajánl fel. A bűn az ördöggel való barátságot jelenti.
Káin számára a legnagyobb büntetés az a bélyeg, amit tette által viselnie kell. Nehéz lehet úgy élni, hogy mindenki tud mindent. Még nehezebb, ha titkolt bűnök súlya nehezedik ránk. A legnehezebb helyzetbe akkor kerülünk, ha a bűnt itt a földön nem nevezzük bűnnek, a mennyek országának kapujánál pedig kiderül: az bizony mégis az volt.
Ugyanakkor azt láthatjuk, hogy Káinnak óriási esélyt ad az Úr azzal, hogy életben marad. Hiszem, hogy nincsenek lelki halottak. Káin is kapott még egy esélyt arra, hogy megváltozzon, bár nem érdemelte meg. Eddig nem értette meg, hogy az összehasonlítás, mások méregetése, hogy az irigység és a harag egyes egyedül saját lelkét mérgezi; nem érti, hogy a jó cselekvésével értelmessé és értékessé tehetné életét. Eddig nem értett meg semmit Isten szeretetéből és a szívből jövő áldozat bemutatásából. Eddig nem volt áldás az életén. Eddig. Most viszont megtapasztalta Isten kegyelmét, a megbocsátás erejét. Kapott egy új életet, még egy esélyt. Vajon mit kezd vele?
Ámen.