Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap
Szentendre, 2008. június 1. 10.00
/Ézs 55,1-5/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Néhány nappal ezelőtt itt, közvetlenül a parókia szomszédságában, a Bükkös patak vizében egy jól megtermett kecskebéka vert tanyát. Nagyon úgy tűnik, hogy számára már elkezdődött a nyár végére tervezett Szentendre éjjel-nappal, ugyanis szinte megállás nélkül fűnyírót és utcazajt, gyereksikongatást és repülőgépzúgást túlharsogva, éjjel-nappal hangosan kuruttyol. Kitartóan és rendületlenül tudatni akarja mindenkivel, hogy itt van, itt megtalálható, messzire száll a mással összetéveszthetetlen hangzású kuruttyolása. Ennek a helyzetnek az érdekessége az, hogy bár ennek a békának messzire száll a hangja, mégsem olyan könnyű észrevenni a patak partján, vagy a patak vizében. Egészen közel kell menni ahhoz, hogy megpillantsuk és azonosítani tudjuk a hangot a hangadóval, a forrással.
Ézsaiás próféta könyvében Isten hívásáról olvasunk. Isten folyton-folyvást hív bennünket, messzire elhangzik a szava. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy muszáj egészen közel lenni hozzá, hogy ne csak halljuk őt, hanem tudjuk is, ki az, aki hív, aki szólít bennünket éjjel és nappal. Észre kell vennünk, meg kell látnunk, találkoznunk kell vele, hogy a hangot a hang forrásával azonosítani tudjuk. E nélkül Isten hangja pusztába kiáltott szó. Hiába ismerem a hívást, ha nem tudom ki van benne.
Isten hívása mögött két ígéret is rejtőzik. Egyik ígérete, hogy nem a semmire és a semmiért hív. Hív, mert adni szeretne. A másik, hogy tanúvá tesz. Elhív, hogy tanúi legyünk.
Isten egyik alaptulajdonsága sokak gondolkozásával ellentétben nem az, hogy elvesz, megfenyít, megvon, nélkülözést parancsol, hanem az, hogy ad. Nem zsugori és számító Istenünk van, aktualizálva a gondolatot: nem ő kér adót, hiszen ő maga az adó.
Ézsaiás próféta a babiloni fogság idején szólal meg. A próféta azt tartja kenyérnek, amit Isten kínál a fogságban lévő népnek. A felolvasott igéből az is kiderül, hogy jelenleg nem ezt fogyasztják. Valami más lelki táplálékot esznek. Amolyan mű ételt, amivel ugyan megtelnek, de tulajdonképpen káros táplálékot vesznek magukhoz. Jól esik nekik más Istent találni, másban bízni, másban reménykedni és mástól várni az erőt, a szabadulást, de ez a más hamis, ha tetszik bóvli, utánzat, már semmi köze nincs az igazihoz. Jeremiás prófétánál találjuk a hűtlenné vált népről szóló próféciát, aminek egyik verse ugyanerről szól. Elhagyták Istent, a folyóvíz forrását, vízre azonban szükségük van, amihez víztartókat kell készíteni, amelyeknek azonban repedezett a fala. Ez a totális emberi csőd. Elhagytuk Jézust, pedig szükségünk van rá és az az edényke is repedezett falu, amibe esetleg valamicskét meg akarnánk tartani belőle. Miben nyilvánul meg irántunk való szeretete? Hát abban, hogy ezt a repedezett falú edénykénket befoldozza, megjavítgatja, hogy legalább valamennyire megmaradjon ő mibennünk. Isten adni akar. Először tapaszt, - valakinek teljesen új edényt, - hogy aztán megtöltse önmagával. Boldog az az ember, akit Isten megtölt önmagával, aki csordultig van az ő szeretetével!
Isten hívó szava mögött egy másik ígéret is húzódik: tanúvá tesz. "Tanúvá tettem őt a népek között..." A tanúnak egyetlen feladata, hogy mindazt, amit tud, amit tapasztalt, aminek szemtanúja volt, tehát amit látott és hallott, elmondja. Jézus látta, hallotta, tapasztalta az Atyát és a mennyeknek országát. Onnan jött és oda ment vissza, hiszen öröktől fogva ott lakik. Jézus tanúságot tesz az örök életről. Elmondta, megtanította, s mindezt a tanítványokra bízta. Ők is elmondták, ők is megtanították a következő és azt követő nemzedékeknek. Magunkhoz érkezünk. Most mi jövünk. Jézus nyomán nekünk is feladatunk tanúságot tenni arról, hogy lehet valakinek örök élete.
Egyre többen ismerik fel - de azért még mindig nem eshetünk túlzásokba, - hogy az ember életproblémája alapvetően nem materiális jellegű. Sokkal inkább perszonális. Minden problémánk és nyomorúságunk, kétségünk és hitetlenkedésünk, általunk okozott galiba mögött felsejlik valakinek a hiánya.
Elsősorban Jézusra gondolok, másodsorban egymásra. Jézus szavai nem egyszerűen megnyugtatnak, hanem igéje él és eleven bennem. Ha üres az edényünk és nincs benne víz, nem bírjuk ki sokáig. Jézus azt mondja: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!" "Jöjjetek, vegyetek és egyetek!" Az igehirdetés alapigéjében is ezt olvassuk: "Hallgassatok rám és élni fogtok!"
Isten így reklámozná magát? Ez is egy PR fogás a sok közül? El akarja nekünk adni portékáját? Kínálgatja azt, ami az asztalán van? Nem gondolom, hogy így lenne. Nem azért, mert az embernek nem lenne szüksége arra, hogy Istent megismerje: mi az, amit felkínál, hiszen erről szól az evangélium és a Biblia többi könyve. De mindaz, amit Istentől Jézusban kapunk nem portéka, nem eladható, nem megvehető, nem cserélhető, nem lehet leértékelni és akcióssá tenni, nem lehet végkiárusítani, vagy kirakatba tenni. Amit Jézus ad, az nem tömeg árú. Ő más. Őt ismerjük fel a kenyérben és borban, amikor elhangoznak a szereztetési igék "Ez az én testem, ami értetek adatik...", "Ez az én vérem, amely tiértetek ontatik ki..." Ő más. Ő úgy ad, méghozzá kincset, hogy nem kér érte semmit. Ő nagyon más mint mi, mégis azt kéri: "Figyeljetek rám és jöjjetek hozzám!" Hív bennünket, hogy adni tudjon és tanúvá tegyen bennünket.
Már csak egy dolog maradt. Közel menni hozzá. Mindenkinek másképp megy. Mindenki másképp kíváncsi és másképp nézi meg, honnan jön ez a hang, mi a forrása ennek a hívó szónak. Valaki odamerészkedik, valaki odasomfordál, valaki odatéved, valaki odafut, valaki odasétál, valaki odaáll, megint más odasiet. Mindegy hogyan, csak menjünk!
Ámen.