Húsvét
Szentendre, 2008. március 23. 10.00
/Jn 20,1-10 /
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Még sötét van. Ugyanolyan sötét, mint amikor Júdás, az áruló elhagyja az utolsó vacsora helyét és kilép a sötét éjszakába. Csak az asszonyok botorkálnak. Fáradtan és csüggeteg lépkednek a párás reggelben. Ők sem aludtak. Azt is alig érzik, amikor az éjjeli harmat itt-ott nedvezi bokájukat. Szomorúan, lassan mennek a sír felé. A tanítványok még nem nyújtózkodnak. Épphogy csak el tudtak aludni. Megint sokáig voltak fent, még mindig nem tértek napirendre a Mester halála fölött. Forog velük a világ. Alig három napja, hogy ki Jeruzsálem falainak résein, ki a távolból, ki egészen közelről, a kereszt tövéből, ki pedig szobájába zárkózva izgulta, félte, szenvedte végig Jézus keresztre feszítését.
A magdalai Mária sírni megy a sírhoz. Nem csak kint van sötét, Máriában is sötétség van. Gyászol. Elveszítette azt, akit nagyon szeretett. Ha Mária hívő asszony volt, márpedig róla ezt elmondhatjuk, akkor most istenhiány van benne. De nemcsak benne, a tanítványokban is.
És egyszerre csak felgyorsulnak az események. Elkezdődik a futás. Miután a magdalai Mária megpillantja az elhengerített követ, azon nyomban sarkon fordul és futásnak ered. Az istenhiány most kétszeresére nőtt benne. Jézus meghalt és minden jel arra utal, hogy a teste sincs már bent a sziklasírban. Istenhiány abban keletkezik, aki tudja mit jelent vele együtt lenni, és akinek fáj, ha nincs.
És úgy tűnik a hír nem csak Máriát érinti érzékenyen, hanem a tanítványokat is. Már nemcsak az asszony fut, hanem az idősebb Péter és a szeretett tanítvány, János is. Először sietve indulnak, aztán sokáig együtt futnak, majd János, a fiatalabb tanítvány nem viseli a tudatlanságot, türelmetlenségében otthagyja Pétert, s hamarjában a sírhoz ér.
Néha a buzgónak látszó emberek elmaradnak a hitben és a lassúbbak megelőzik őket. Nem szabad elítélnünk őket. Sokszor, akik tartózkodóbbak mélyebb hitük van, mint akiknek a homlokukra van írva. Számtalanszor tapasztaljuk, hogy akik kezdetben csupa tűz és láng voltak, lassanként teljesen kihűlnek és megváltozik az életük. Ilyenkor kapjuk a legnagyobb feladatot Istentől, aki nagyon egyszerűen üzen nekünk: Ne mondj le róla! Igaz, elsiette, nem ismert meg engem igazán, de ne felejtsd el! Én sem mondta le róla!
Kedves Konfirmandusok! Mindannyiótok élete úgy alakult, hogy felnőtt korban térdeltetek az oltár elé, hogy hitetekről bizonyságot tegyetek. Már most imádkozom azért, hogy hiteteket, amelyet ma megkonfirmáltunk, vagyis megerősítettünk tartson ki mindvégig, hogy valóban, akkor majd, amikor eljön számadásotok ideje, ilyen fehér ruhában álljatok majd a királyi szék előtt. Jézus halálába és feltámadásába vetett hiteteket sem ti, önmagatoktól, sem én nem tudom megőrizni és megtartani. Gondozni tudjuk - együtt. De a növekedést Isten adja. Személyesen nekem is fontos, hogy most itt vagytok, hogy ti vagytok most itt. Gábor, Hella, Anna, Ági, Kriszti, Dani, Henrik, Gábor. De Istennek még fontosabbak vagytok. Ugye tudjátok?
De nézzük tovább a történetet!
A gyorsfutó János nem megy be a sziklasírba, hanem valamiféle Péterrel szembeni tiszteletből csupán bepillant abba. Kora hajnalban Mária nem mert benézni a sírba, ezért ő csak feltételezésbe bocsátkozhatott. János már lát is valamit: egy leplet, de ez még nem minden.
Péter, a sírhoz később érkező bemegy és már nemcsak a leplet, hanem a lepel mellett Jézus fejkendőjét is meglátja. Világossá válik számára, hogy Jézus testét nem lophatták el, hiszen annak a tolvajnak, akinek sietős, az nem tekeri le a kendőt a testről. Jézus maga kelt fel, maga tekerte le a leplet és maga hagyta ott azokat. Hogy ebben angyalok segítettek-e, vagy sem, nem tudjuk. Mindenesetre Péter meglátja, és megérti mindazt, ami történt.
Amíg kívül vagyunk, be sem pillantunk, kívülről csak sejtjük, mi lehet bent, azonban amikor bekerülünk, mindent tisztán látunk. Minél mélyebbre megyünk, annál jobban látunk.
János, a sírhoz hamarabb érkező mindezidáig kint várakozik. Aztán ő is belép. Azt olvassuk, hogy hitre jut, mert látja, hogy nincs ott Jézus. Egyszeriben megérti, hogy a magdalai Máriának nem volt igaza, amikor azt feltételezte, hogy ellopták a testet. János az első, aki megkapja a feltámadás hitet.
Micsoda érzés lehetett ezzel szembesülni! Három napos rémálom után. Az istenhiány egyszerre csak megtöltődik Istennel. Jézus él! Meghalt, de fel is támadt. Ugyanez történik azzal, aki nem hitt és most hisz. Aki hitetlen volt, vagy elfordult tőle és most hisz. Az istenhiány egyszerre csak megtöltődik Istennel.
Mit jelentett az a három nap Jézus nélkül? Talán kérdezzük meg Jánost, akit annyira szeretett Jézus és aki annyira szerette Mesterét. Ő biztosan tudna mesélni az álmatlan éjszakáiról, a mérhetetlen fájdalomról... Vagy Péter, aki miután megtagadta Jézust szégyenét, bűnét, gyávaságát sohasem tisztázhatta előtte, s egészen mostanáig hordozta ennek hordozhatatlanul nagy terhét. De odafordulhatunk a magdalai Máriához, aki sötétben érkezett, komor, megfáradt tekintettel, kisírt szemekkel, három nap alatt rekedtre sírt elgyötört hanggal. Ők bizonyosan el tudnának mondani mit éltek át akkor, amikor megértették mi történt.
Talán nem szerettem annyira Jézust, mint János, talán nem tagadtam meg őt úgy, mint Péter, talán nem sírtam úgy, mint Mária, de az, hogy Isten fia meghalt, és feltámadt, hogy Jézus él és ahogyan ennek a három sírhoz rohanó embernek, nekem is minden esélyem megvan arra, hogy találkozzam vele az megkérdőjelezhetetlen. Ez húsvétnak az egyik csodája. Nem kell nekem abban a korban élnem, nem kell a sírhoz zarándokolnom, nem kell a lepleket látnom ahhoz, hogy Jézussal, a feltámadottal találkozzam. Nem kell. De János hite, az kell. Amihez nem fér kétség. Amikor a keresztény emberek között ebben már nincsen semmiféle kétség, akkor lesz egység. Kétség nélkül egység. Amikor gyülekezetünkben Jézus feltámadásához nem fér kétség, akkor lesz egység. És mi a feltámadásba vetett hit? Hát az, hogy ő van. Itt van. Jelen. Minél többen éljük meg ezt nap mint nap, annál nagyobb lesz az egység. Mert a hívő ember, ahogyan a tanítványok is azok voltak, összetartanak. Egy felé tartanak. Együtt tartanak. Tartanak. A hitben erősek. Téged is, olykor engem is. Ettől vagyunk egy közösség, evangélikus gyülekezet, keresztény testvérek, akiknek egy a mennyei Atyjuk. Így, ebben az egységben élhetjük meg a feltámadottba vetett hitünket. Nem külön-külön. Együtt. És ezt Jézus is tudta...
Ámen.