Böjt 3. Vasárnapja
Szentendre, 2008. február 24. 10.00
/1 Kir 19,1-8/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Böjt harmadik vasárnapja Oculi vasárnapja, a szemek vasárnapja. A bevezető zsoltár is erről szól: "Szemeim az Úrra néznek szüntelen...." Hová helyezem tekintetem, mire nézek, mit látok meg, kire nézek föl?
Oculi vasárnapján az ószövetség egyik kiemelkedő prófétájára, Illésre és történetére figyelünk. A hős próféta, Isten tüzes harcosa, aki csodákat tett, a kiválasztott, most erőtlenül, üldözött emberként lép elénk. Ellenségei haragja elől menekül. Menteni kell az irháját.
Jól tudjuk az előző fejezetből, hogy a próféta Isten ítélete nyomán 450 Baal prófétát mészároltatott le. Olyan prófétákat, akik Isten népét bálványimádásra akarták kényszeríteni. Az újszövetségben ez nem történhetett volna meg, hiszen Jézus egy egészen más etikai normát hirdetett meg. Az ószövetségben még azonban az Istenhit léte forog kockán. Ha életben maradnak a pogány kultusz prófétái, a bálványimádók vezetői, papja, akkor megmarad annak veszélye, hogy a nép végleg elhagyja az egy igaz Istent.
Ezért hajtja végre Illés bátran ezt a rettenetes tettet.
Aki eddig nem rettent vissza a szolgálat kihívásaitól, még a 450 Baal prófétától sem, egyszer csak oda jut, hogy már nem akarja tovább csinálni. Megijedt, félelem vett erőt rajta: hiszen menekülésre kényszerül Jezábel bosszúja elől. Szorongatott helyzetében kóborlásra kényszerül. Nemcsak lelke, de teste is bolyong ide-oda, és ahogyan azt néhány évvel ezelőtt egy kiábrándult teeneger saját érzéseit megfogalmazta, ő is hasonlót él át és a világ számára egyetlen kérése marad: "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!."
Elég volt. Illés azt sem bánta volna, ha életére visszatekintve kimondhatta volna: ennyi volt. Ahogyan a játékokban jelezzük a többiek felé: itt megállok.
Mindebből azt látjuk, hogy Illést először a félelem arra késztette, hogy mentse az életét. Aztán végül eljut odáig, hogy már nem is akarja menteni azt - csak feladni mindent, és várni a halált. A félelem bénító ereje, a magány, a kilátástalanság - mihez kezdhet, ha egyszer már mindenből elég? Egy bokor árnyékában meghalni kíván, mint egyik kollégája, Jónás. Jónás is lemondott mindenről, Illés is feladta. Ő önkritikusan még egy indokot hozzáfűz döntéséhez: nem vagyok jobb elődeimnél!
Ha korábban nem is, most végre bebizonyosodott, ő sem különb azoknál az "ígéretes" Isten embereinél, akik feltették már a kérdést: van egyáltalán értelme küzdeni Istenért és emberért? Pedig emlékezzünk vissza: Isten, Jahve gondviselése vette körül akkor, amikor hollók etették, és később is, amikor a Teremtő a sareptai özvegyasszony gondjaira bízta. El lehet felejteni azt, hogy életemnek voltak olyan helyzetei, amikor tényleg nem voltam egyedül? Amikor valóságban megéltem hogy itt van Isten bennem?
Nevében hitvallásként hordozza Illés: Jahve az én Istenem. És most mégis elért a végponthoz. Ritka az Ószövetségben, hogy valaki öngyilkos akar lenni. Itt, Illés történeteiben azonban kétszer is elénkbe jön ez a téma: az éhező sareptai özvegy és az üldözött próféta egyaránt a halál után vágyakozik. És a legmélyebb ponton, a sorskérdések kiáltó ürességében eljön a segítség Illés számára: csak egy érintés, egy megérintődés. Isten érintése angyalain keresztül.
Az angyalok követek, Isten követei. Isten érintése követeken keresztül. Az angyalok a Biblia elengedhetetlen szereplői. Csak úgy, egyszerűen megjelennek, minden bejelentés nélkül, és kimozdítják a holtpontról az embert, az emberi történeteket. Olykor kitartóan küzdenek: kétszer is ébresztenek, nyomatékosan szólítanak. Hívnak az életre. Erő felett álló útra. Most a Hóreb-hegyhez, a Találkozás hegyéhez, a kinyilatkoztatás helyéhez. Istenhez.
"Szemeim az Úrra néznek szüntelen..."
Illés, miután erőre kap, miután Isten felövezi derekát és képes lesz ebből a mélységes bánatból és gyötrelmes depresszióból felkelni, szemeit az Úrra szegezi. Legyőzve erőtlenségét, legyőzve lelkiismeretének válságát, legyőzve a kilátástalan körülményeket, a visszafordíthatatlan történet folyását szemeit az Úrra szegezi. Mint aki nem is lát mást, csak Istent és azt, hogy ő menedék. Hogyan is olvastuk az efezusi levélben? "Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei..."
Amikor felismerjük Isten anyai gondoskodó szeretetét, akkor a világosság gyermekei vagyunk.
Bár semmi ésszerűség, vagy logika nincs abban, hogy egy elrontott, lelki válságot okozó történetből ki tudok lépni, mégis szót fogadok Istennek és elindulok felé, a világosság gyermeke vagyok. Hogyha elsötétül minden és gonosznak élem meg mindazt, ami körbevesz és lelki beteg leszek, de Isten érintése szívemig hatol, a világosság gyermeke vagyok.
Miután elfogyott minden erőm és minden lapomat kijátszottam már, de tudom, hogy az 'aduász' Istennél van, a világosság gyermeke vagyok.
A világosság gyermeke nem föladja, hanem fölfelé adja mindazt, ami ledönti. Istennek adja. Tessék Isten, ezt neked adom. Én már nem tudok vele mit kezdeni. Te jössz. Tudom, hogy elrontottam, de bevallom, eddig tartott az én erőm. Képtelen vagyok ezt tovább magamban hordozni. Föladom, és szemeimet rád szegezve, neked, fölfelé adom életemet. Végy tenyeredbe, ahogyan Illést is tenyeredbe vetted...
És Isten nem löki vissza a problémát, nem mondja a sarokban kuporgó, saját halálát kívánó embernek, hogy menj innen, magadnak kerested a bajt, hanem amikor szemeim szüntelen az Úrra néznek, akkor ő is a szemembe néz. Szelíden. És ha ez megtörténik, bátran énekelhetem:
Szelíd szemed Úr Jézus, / Jól látja minden vétkemet; / Személyemet ne vesse meg / szelíd szemed Úr Jézus. /
Szelíd szemed Úr Jézus, / Tekints rám, ha roskadok; / Adjon békéd bocsánatot / Szelíd szemed Úr Jézus!
Szelíd szemed Úr Jézus, / Tudom, hogy vádat is emel; / Vétkeztem én, ítéljen el / Szelíd szemed Úr Jézus!
Szelíd szemed Úr Jézus, / Elítél bár, lásd én megint / Csak várom, hogy majd rám tekint / Szelíd szemed Úr Jézus!
A szelíd szemek vasárnapján Illés története velünk is megláttatja: az Isten ereje erőtlenség által ér célba. Gondoskodik az elesett, mindenről lemondott ember továbblépéséről. Próbálkozik és segít. Ilyen Istenünk van. Napról napra, újra meg újra. Ámen.