Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap
Szentendre, 2008. január 13. 10.00
/2 Pét 1, 16-21/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Amikor ezek a mondatok elhangoztak hozzávetőlegesen Kr. u.100-at írtak. Péter apostol levelét nem egy konkrét személynek, vagy egy adott gyülekezetnek szánta, hanem mindenkinek. Levelének nincsen konkrét címzettje, csupán ezt olvassuk: "... mindazoknak, akik ... a drága hitben részesültek." Péter apostol levele nekünk szól. A címzettek mi vagyunk, a feladó maga Isten. Az az Isten, akié az áldás és a tisztesség, a hatalom és a dicsőség örökkön örökké. Már a felolvasott ige első mondata is erről szól: "Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek Jézus Krisztus hatalmát ... hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének."
Nem mesekönyvet tartok hát a kezemben. Nem is mítoszok gyűjteményét, hanem a dicsőséges Isten szavának írott változatát.
A Biblia évében bátran kezünkbe vehetjük Isten szavának írott változatát, fellapozhatjuk egy-egy páli levélnél, vagy evangéliumnál, esetleg ószövetségi könyvnél és folyamatosan estéről-estére olvashatjuk. Meg fogunk lepődni milyen kincsesbányához jutottunk!
De kanyarodjunk vissza az igéhez. Jézus feltámadását követő évtizedekben sokféle hamis tanítás terjedt el a keresztények köreiben. Az egyik ilyen tévtanítás volt a gnoszticizmus. A gnosztikusok az vallották, hogy az ember egy bizonyos titkos tudáson (görögül gnwsis) keresztül üdvözülhet. A gnosztikus tanítás szerint azonban ez a tudás csak a kiválasztottaknak jár. A kiválasztottak spirituális lények, a megvilágosodottak, őket nem érheti el semmiféle bűn és bűnös ember. Ez aztán egyesek életében a kicsapongásokhoz, erkölcstelenségekhez vezetett, mások pedig az aszketizmust, a szigorú önmegtartóztatást választották, akik így még a bűn okozójától, az asszonytól is távol tartották magukat. A gőgös, fennhéjázó, magukat elit rétegbe soroló keresztényekből lettek a legjobb gnosztikusok. A keresztények jelentős hányada lett a gnoszticizmus követője.
Ezek az emberek életvitelükben találták meg életük értelmét. Isten helyett életvitelüket dicsőítették.
Milyen sokan esnek ebbe a csapdába. Isten helyett az isteni erkölcsön alapuló élet van gondolkodásuk középpontjában.
Vízkereszt utáni vasárnap dicsőítő vasárnap. Isten dicsőítése áll a fókuszban.
Az oltár előtt felolvasott igében két csodálatos epifániáról, Isten-jelenésről hallhattunk. Mindkettő Isten dicsőségét tárja elénk.
Ahonnan Mózest elhívta az Úr, az a föld egyszeriben szent hellyé lett. A kopár, sziklás, poros hegyoldal, a kecskék és juhok bóklászó helye. Ennek ellenére Mózes még a saruja szíját is leoldotta, mert tudta: ahol Isten megjelenik, ott szent lesz minden. Ahogy megkapta feladatát a szent helyen, rögtön tudta hová kell mennie és mit kell tennie. Ehhez az kellett, hogy Isten dicsősége ragyogja be. Nem ő találta ki a feladatát, Istentől kapta azt. Isten mindig tud feladatot adni. Ehhez az erőt, bölcsességet és az elszántságot is megadja. Csak engedni kell, hogy az ő dicsősége ragyogjon be. Az alázatos embert beragyogja. Aki ezt átéli örömmel tölti be küldetését.
Péter, Jakab és János, a Jézus körül oly gyakran található három tanítvány már másképp gondolkodott. Őnekik is megjelent Isten a megdicsőülés, vagy ahogyan katolikus testvéreink mondják a színeváltozás hegyén. Csodálatos találkozás volt ez mindannyiuk számára. Olyannyira, hogy Péternek, Jakabnak és Jánosnak nagyon megtetszett Isten dicsősége, ahogyan beragyogta az Emberfiát. Egyszerűen jó volt ott lenni. Ezért akartak sátrat építeni és Jézussal együtt ott maradni. De ez a dicsőség nem az ő dicsőségük volt. Ez a dicsőség Istené volt. Nehezen értették meg. Kiváltságos helyzetbe kerültek, de ahogyan Mózesnek is, nekik is tovább kellett menniük, hiszen a hegy lábánál sokak vártak szolgálatukra.
Keveset beszélünk Isten dicsőségéről. Szívesen adunk egymásnak képzeletbeli babérkoszorút, amit az Úr Jézus ritkán kap tőlünk. Pedig a Biblia tanúságtétele alapján Isten dicsősége egészen nyilvánvaló. A mennyország lakói ezt már tudják. Nem is tesznek mást. Az időnélküli dimenzióban egyet tesznek: Istent dicsérik. Minden angyal és minden mennyei lény. Ezt tették akkor is, amikor egy villanás erejéig megjelenhettek ebbe a világba Jézus születésének idején. Ők voltak azok, akik szavát minden istentiszteleten elmondjuk a doxológiában, vagyis a dicsőségmondásban: "Dicsőség a magasságban Istennek..."
Hogyan dicsérem Istent? Hol van az életemben Isten dicsőítése és magasztalása? Eszembe jut-e kimondani: dicsérlek és áldalak téged ezért és ezért?
Valaki egyszer elmondta nekem, hogy évek óta minden reggel énekel egy éneket: Jó reggelt Istenem, most felkelek, mert kezdődik a nap. Bárhol vagyok, bármit csinálok, tudom jól, hogy itt vagy velem, s örülök neked, felébredtem és az előttem álló napra gondolok. Tedd széppé, Uram, úgy örülök, hogy élek!"
Múlt héten Vízkereszt ünnepét tartottuk, többek között Jézus megkeresztelésére emlékeztünk. Azt olvassuk az evangéliumokban, hogy amikor Jézust megkeresztelte János, megnyílt az ég és hang hallatszott a mennyből: "Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm." Péter apostol második levelében erre a mondatra hivatkozik. Még az Atya is nyilvánvalóvá tette, hogy Jézus az Isten Fia, a mennyből jött közénk. Az Atya igazolta, hogy a Messiás eljövetelét meghirdető prófétáknak igazuk volt, amit a Golgotán szenvedő lator is látott és elhitt. De említhetnénk a századost, aki a kereszt alatt döbbent arccal, talán az örömtől és a felismeréstől megrendülten mondta: "Ez az ember valóban igaz volt." A meggyógyultak egész sora: a gadarai megszállott, a meggörnyedt asszony, a jerikói vak, a béna dicsőítették Isten azért, amit Jézus tett velük.
Péter szemtanúja volt Jézus megdicsőülésének, mégis megtagadta az Urat háromszor. Jakab és János látták hogyan gyógyít a Mester, hogyan terjed Jézus igehirdetése nyomán Isten országának evangéliuma, mégsem tudták kimondani a kereszt alatt: valóban Isten fia volt. Jézus háromszor is szólt haláláról és feltámadásáról, a tanítványok mégsem akartak hinni a szemüknek, amikor Jézus - feltámadása után - megjelent nekik. nem az ismeret, nem a látás, nem a bizonyítékok, hanem Sola Fide, egyedül a hit az, ami Jézus Krisztus titkát feltárja előttünk.
És elérkeztünk az igehirdetés alapigéjének üzenetéhez. A hit világosítja meg számunkra azt, hogy a Szentírás a Szentlélektől ihletett, hogy hitünk alapját, Jézus Krisztust egyedül ebből a könyvből ismerhetjük meg. Ez a hit erősít meg bennünket abban, hogy nem mesekönyvet tartok a kezemben, nem is mítoszok gyűjteményét, hanem a dicsőséges Isten szavának írott változatát. Annak az Istennek a könyvét, aki embereken keresztül: próféták és Istentől küldött emberek munkája nyomán szól hozzánk. Isten mindig talál és elhív olyanokat, akik elmondják: nincsen örök élet és üdvösség, csakis Jézusban. Jézusért van minden. Ahogyan a 6. századi énekben énekeltük: "Dicsőségedből lejöttél, / Mi testünkbe felöltöztél; / S kik a bűn útjára tértünk, / Sok nagy kínt szenvedtél értünk." (EÉK 358,6)
Erről beszélünk, hogy hit fakadjon. Ez keresztény életünk, hivatásunk középpontja. Luther mondja: ha valaki a Krisztust prédikálja, lehet akár Júdás, vagy Pilátus, helye van szavának Isten Igéje szent könyvében, de ha valaki nem a Krisztust prédikálja, lehet akár Péter, vagy más apostol, szava nem alkalmas az üdvösségre jutatásra. Így olvassuk Bibliánkat a Biblia évében, így ismerjük fel Jézust az igében!
Isten békessége, amely minden emberi értelmet fölülmúl őrizze meg szívünket és gondolatainkat az Úr Jézus krisztusban! Ámen.