Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap
Egyházasdengeleg, 2009. augusztus 30. 10:00
/Mk 10,17-27/
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Valaminek a lezárása és valaminek az elkezdése mindig jó alkalom arra, hogy nagy kérdéseket tegyünk fel magunknak és talán kicsit magunkba szállva elgondolkozzunk a kérdéseinkre kapott válaszon. A mindannyiunk számára várva várt nyári időszak, amiről már júniusban sejtettük, hogy félelmetesen gyorsan el fog szállni, most végéhez ért és kezdődik egy új; talán a régi folytatása, talán egy egészen újnak a kezdete. Az új munkaév megkezdése segíthet bennünket abban, hogy egy-egy komolyabb kérdéssel szembesüljünk. Lehet, hogy laza volt a nyarunk és nem foglalkoztunk mélyebb lelki kérdésekkel, talán a munka heve, a leterheltségünk nem engedi majd, hogy igazán befelé forduljunk. A nyári pihenés végén, a kötelességekkel teli időszak kezdetén legyen most időnk arra, hogy kérdezzünk, aztán hallgassunk.
Így gondolkodik a perikópa is, egyházunk vasárnapi igehirdetéseinek rendje is, amikor Isten igéje által kérdez és Jézus szavaiban válaszol. A Bibliában elhangzó kérdésekre és Jézus válaszaira mindig érdemes odafigyelni. A kérdések általában őszinték, Jézus pedig sohasem beszél mellé, válaszai igai válaszok. Boldog az az ember, aki Jézustól kérdez és akinek Jézus válaszol. Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap egy átlagos, mondhatnám teljesen hétköznapi vasárnap, mégis: életünknek egy nagyon komoly, vagy talán legkomolyabb kérdésével szembesülünk ma, ami mellett nem mehet el senki sem szó nélkül: hogyan nyerhetem el az örök életet?
Három pillanatfelvétel szemügyre vételében szeretném közelebb vinni a testvérekhez az imént felolvasott gazdag ifjú történetét.
Az első képen Jézus áll, a gazdag ifjú pedig térdel.
Történetünk első sorában azt olvassuk, hogy gazdag emberünk pontosan tudta, kihez fut oda. Számára nem volt ismeretlen ez a név: a názáreti Jézus. Ez a gazdag ember találkozni akart Jézussal és fogadjuk el, hogy őszinte alázattal veti magát Jézus lábai elé. Nem érdekli, kik vannak körülötte, azzal sem foglalkozik, hogy esetleg vannak, akik már régóta sorban állnak Jézusnál; az, aki az egyik pillanatban még itt sem volt, a másik pillanatban Jézus számára is kikerülhetetlen lesz. Jézus szereti a kikerülhetetlen embereket, hiszen aki kikerülhetetlen, az már találkozott vele. Ott van előtte és minden esélye megvan arra, hogy a találkozás ne némán, hanem párbeszédesen folyjék. Jézus áll, emberünk térdel. Ebben az odafutásban és letérdelésben van valami szent erőszak: Mester! Nem bírom tovább a bennem feszülő kérdést, most azonnal válaszolj nekem! Mester! Szerintem már nagyon közel vagyok a mennyországhoz, de ezt a te szádból akarom hallani! Mester! Te mondd ki ezeket a szavakat! Ugye hogy üdvözülhetek!? Soha semmi sem kérdeztem tőled, de most végre megvan a kérdésem. Mondj nekem valami bíztatót, valami kedveset, csillants fel bennem valami reményt!
Ma kevesen élik meg, mit jelent Isten előtt letérdelni és kérdezni. Csak kevesek térde bírható arra, hogy meghajoljon az előtt, aki az egyetlen érdemes erre.
A gazdag ifjú tudta, mi jár Jézusnak, mert ismerte őt. Szíve vágya is őszinte volt, azonban a második pillanatfelvételen valami képzavar látható. Jézus áll, a gazdag ifjú hátat fordítva távolodik.
Jézus beletrafált. Ő mindig beletrafál. Azt mondja, amire nem is gondolunk, vagy amit semmiképp sem szeretnénk hallani, mert fáj, mert lehetetlen teljesíteni, mert kényelmetlen, mert felborulna a megszokott életritmus, mert változtatni kéne az életünkön, mert ezt eddig is tudtuk, minek ezt ismételgetni, mert vádol, mert szívbe markoló, mert fején találta a szöget és az bizony olykor fáj és szomorúságot okoz. Ebben a történetben elgondolkodtató, vajon ki volt szomorúbb; a gazdag ifjú, mert Jézus az ő örök életét, üdvösségét vagyonának szétosztásához kötötte (ami mondjuk meg becsülettel, n m könnyű feltétel), vagy Jézus, aki látta, hogy a számára is oly kedves és megnyerő férfiú ha így marad, ahogy van, nem mehet be Isten országába. mindketten veszteséget éltek meg, ami az ifjú hátat fordításában drámai mélységet ölt.
Lelkigondozói beszélgetések során előfordul, hogy valakinek el kell mondanom: ha így maradsz, nem jutsz be Isten országába. Negyven év körüli férjes asszony háromszög-kapcsolati válság, és anyagi nehézségek közepén, önfejűsége és túlzott határozottsága miatt magára maradva még mindig nem érti meg, hogy ha nem vesz fordulatot az élete, akkor beleőrül. Kérdezi: mit tegyek. Mondom neki: nem tudom. Ezt neked kell eldönteni. De mégis, mit tanácsolok? Gondolkozom, mit mondhat egy lelkész, aztán veszem a bátorságot és kibököm: egészen új alapokra kell helyezned az életedet. Ez így nem mehet tovább. Válassz egy férfit, lehetőleg a férjedet, kezdj el üzletasszonyként becsületesen élni és ne karaj minden áron ebből a helyzetből győztesen kikerülni, mert akkor mérhetetlen önző maradsz egész életedben. De ezeket Jézus nélkül nem tudod megtenni. Ő már térdel, hiszen már nem önmaga talpraesettségétől, vagy egy pszichológustól vár segítséget, hanem egy lelkigondozói beszélgetéstől, de még nem fordított hátat Jézusnak.
A harmadik képen Jézus középen áll és a rémülettől és értetlenségtől lemerevedett tanítványok várják, mit mond a Mester. A gazdag ifjú kérdésével azonosuló és a választ több, mint kíváncsian várakozó tanítványok izgatottak lettek, mert Jézus képtelenséget mond. "Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni." Hát ha így állunk, akkor egyáltalán lesz olyan, aki bejut? Kik azok, akik megütik majd Isten mércéjét? Mit gondoljunk most magunkról? A tanítványok nyugtalankodó kérdésére, ti. "Akkor ki üdvözül?" Jézus végtelen egyszerű szavakkal válaszol: "Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges." Nem Isten az ember, hogy mindenre képes legyen és nem ember az Isten, hogy valamire képtelen legyen. Aki nem éli meg az ebből a különbségből fakadó alázatot, az ne is térdeljen az Úr elé. Bár a tanítványok nem térdeltek le Jézus elé, ez után a válasz után akár le is térdelhettek volna. A Mester lecsendesítette zaklatott szívüket, hiszen megmondta: Istennek minden, de minden lehetséges.
Ebben a három pillanatfelvételben egy valami közös: Jézus tekintete. Jézus tekintetében először egy üdvözülni vágyó reményteljes arca, aztán egy csalódott ember háta közepe, végül a tanítványok reménységet sugárzó arca látható. Jézus tekintetében mindhárom képnek helye van, de üdvősséget az nyer, aki meghallgatva válaszát, térdre borulásából felkel és örömmel megy teljesíteni az Ő akaratát.
"Jó mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Menj el, tedd le, hagyd el, dobd ki az életedből, foszd meg magad és szabadulj meg attól, ami elválaszt téged tőlem, és tied lesz az ország.
Ámen.