Szentháromság ünnepe utáni utolsó előtti (Reménység-) vasárnap
Szentendre, 2016. november 13.
/Jer 8,4-7/
Baranyay Bence
Kegyelem néktek és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!
Hallgassátok meg azt az igét, amelyet egyházunk igehirdetési alapigeként kijelölt az egyházi esztendő utolsóelőtti vasárnapjára, Reménység vasárnapjára, ahogy megírva találjuk Jeremiás 8,4-7
Mondd meg nekik, hogy így szól az Úr: Ha elesik valaki, nem kel-e föl? Ha helytelen útra tér, nem fordul-e vissza? Miért tért tévútra ez a nép, miért tévelyeg állandóan Jeruzsálem? Miért ragaszkodik a csalárdsághoz, és miért nem akar megtérni? Figyeltem és hallottam, hogy nem őszintén beszélnek. Senki sem bánja gonoszságát, és nem mondja: Mit tettem?! Mindenki összevissza futkos, mint a csatában száguldozó lovak. Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske, és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét.
Ámen.
A hegyek mindig is közel álltak hozzám, végig kísérték életemet. Balaton felvidék, Mecsek, Kőszegi hegység, Budai hegyek. Éppen ezért nagyon örültem, amikor egy hete kitaláltuk, hogy milyen jó lenne megmászni az Alpok egy több mint 2000 méter magas csúcsát. Én egy picit gyorsabb tempót diktáltam a többieknél felfelé menet, mert szeretek ilyenkor magamba mélyedni, így előbb értem fel. Kicsit megpihentem, körbenéztem, nagyokat lélegeztem. Ismerjük az ősi vallásokat, hogy mennyire a hegyhez kötik Isten jelenlétét. Hát én ott, akkor ezt meg tudtam érteni. Minden fenséges és félelmetes volt, de közben mégis minden a helyén. A kis virág a kő mögül, a madár röpte a felhők felett, a fákat simogató szél, a csobogó patak Isten rendjét hirdette. A természet minden zörejében Isten szava szólalt meg, az Úr törvénye a legszebb harmóniában. Minden a helyén volt, úgy ahogy mindenhol lennie kellene.
Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban, úgy hiszem ismerős lehet az érzés, amikor a mindennapjainkban töprengve megállunk, magunkban dünnyögve a kérdést, hogy mégis hová lett a jó öreg józanész a világból?! Ismerős lehet, amikor a megfázásra fittyet hányva még ezekben a hideg novemberi napokban sem rendesen felöltözve megyünk ki a szabadba, amikor már reggel feltűnnek az esőfelhők az égen, de nem viszünk esernyőt. Hová lett a józanész egy foci csapat veresége miatt képesek vagyunk a másiknak esni. Amikor hatalmas összegeket költünk státuszszimbólumokra. Hová lett a józanész, amikor újra belevágunk egy már bizonyítottan nem működő párkapcsolatba, vagy fordítunk hátat annak, aki szeret. Sokan megkérdőjeleztük az amerikaiak józan eszét a múlt keddi események után és álltunk értetlenkedve napokig. Bizony ki tudunk akadni, ha valami nem úgy megy, ahogy kellene, és panaszkodni, hogy miért nem tudja a másik megtenni azt, ami egyértelmű.
Ám milyen az, amikor az Úristen panaszkodik? Talán furcsán hat ez a kérdés különösképpen Reménység vasárnapján, de Jeremiás szavai mégis isteni panaszkodásról tanúskodnak. A próféta egész könyvét végig kíséri a bűnbánatra való felszólítás. Szűnni nem akaró hajthatatlansággal próbálja meggyőzni a népet a bűnbánatra és az Istenhez való visszatérésre, de nem megy. Valamiért nem sikerül. Pedig a bűnös élet irracionális. Jeremiás érvelése egyértelmű: már kisbaba korunkban ösztönösen felállunk, miután elestünk, ha eltévedtünk az erdőben, visszafordulunk. A zsidó nép akkor mégsem foglalkozott a bűnbánattal, nem hallgatott Jeremiásra. A történelem egy valóban fenyegető és riasztó szakaszában elfordult Istenétől, szomszédos uralkodókba próbált kapaszkodni, mástól várt segítséget, hagyta magát félrevezetni. A lelkiismeretét próbálta elnyomni és nem akart szembenézni bálványimádásával. Pedig csak kicsit néztek volna vissza az emlékezetükbe!
Látták volna, hogyan választotta ki pont őket Atyáik Istene, hogyan vezette ki őket a szolgaság földjéről, hogyan szólt hozzájuk prófétái által, hogyan rendelt a nép élére alkalmas vezetőket, hogyan gondoskodott róluk a törvényével. Mindent megadott nekik, ami elég az értelmes élethez, a tenyerén hordozta őket. A Gondviselőtől elfordulás valóban irracionális.
Urunk mégis folyamatosan figyel a bűnbánók kiáltására. Állandóan figyel, újra és újra esélyt ad a megtérésre, de mintha hiába tenné, nem hall őszinte beszédet. Miért nem akar megtérni a választott nép?! Miért nem látják be hibáikat?! Miért nem megy?! Miért nem kérdezik végre, hogy mit tettem?! Miért rohannak a végzetük felé, mint a csatalovak?!
Mi is halljuk ma Istennek ezt a panaszát. Olvassuk mi is a sorokat, de oly sokszor nem nyitjuk bűnbánatra a szánkat. Tudjuk, hogy a környezetünk a végzete felé tart, mégsem hagyunk fel a pusztításával. Tudjuk, hogy szavainkkal valóban megsebzünk másokat, mégis kimondjuk őket. Tudjuk, hogy nem mindenki él biztonságban és szeretetben, mégsem halljuk meg a szenvedők hangját. Hogy sokan irgalomra szorulnak, de mi átnézünk rajtuk. Tudjuk, hogy hibáinknak következményei vannak, mégis elkövetjük őket. Hogy betöltendő küldetést kaptunk, de már túl soknak tartjuk ennyi probléma között. Talán még azt is érezzük, hogy az Istentől elfordult, elidegenült élet, nem teljes élet. De valahogy mégis olyan nehezen akarunk szembenézni hibáinkkal, gyengeségeinkkel, kísértéseinkkel, és kiáltani Istenünkhöz.
Talán, ha csak képletesen is, mind láttuk a természet valódi rendjét ott fenn az Alpok hegycsúcsain, de a hegyről lejőve már nem a szerint élünk. Bekerülünk mindannyian az összevissza rohangáló csatalovak közé, melyek hol összeütköznek, hol dárda élbe szaladnak, hol céltalan menetelésük végén kifáradva rogynak össze. Itt lent csak zaj van, nem őszinte beszéd, nem halljuk Istent. Talán tudjuk, hogy van másik út, de nem tudunk visszafordulni, nem tudunk hazatérni. Igen, a bűnös élet irracionális, de mi mégsem tudunk kitörni belőle.
Kedves testvérek, ha itt megállnánk most a mai igénkkel, az végtelenül elkeserítő lenne. De nem csüggedhetünk el saját gyengeségeink, saját hibáink, elcsábult életünkkel szembesülve sem, mert Isten kegyelme még bűnös életünknél is irracionálisabb. Mert a szerető Isten látja elbukott népe elesettségét és újra és újra talpra állítja, hazavezeti az eltévedt nyáját. Látja eltávolodásunkat, de Ő közel akar maradni, szárnyai alatt oltalmazni minket. A mi Istenünk megtartja ígéreteit, még akkor is, ha mi teljesen elfordulunk tőle.
Jézusban a földi létet is vállalta, az emberi lét minden gyengeségét és erőtlenségét magára véve, új utat mutatva, betegeket gyógyítva, bűnösöket, gyengéket magához hívva, átlépve a határokat, még a halált is vállalva a keresztfán. Érted és értem, mindnyájunkért, akik oly ritkán fogalmazzuk meg, hogy mit is tettünk. Istenünk Jézusban nem kárhoztató ítéletet akar, nem félelmet akar, hanem benne megélt teljes életet hitben és szeretetben. Hát nem ezerszer irracionálisabb ez minden bűn értelmetlenségénél?!
Ma, amikor Jeremiás bűnbánatra hív minket, nem az ítélettől félve kell az Úr elé állnunk, hanem a bűnbánatunk tisztító és életadó erejének reménységben. Mert Mennyei Atyánk nem összevissza száguldozó, értelmetlen életet élő bűnösként lát minket, hanem hozzá visszatérő szeretett gyermekeként. Nem Istentől elfordulóként, hanem hozzátértként, nem tévútra mentként, hanem hazatalálóként, nem elveszettként, hanem megtaláltként. Otthon akar látni minket. Ott, ahol fontosak vagyunk, ahol küldetésünk van, ahol várnak ránk, ahol számítanak ránk. Ahová mindig visszatérhetünk. Ahol nem lesz többé értelmetlen az élet: az igazi otthonunkba, az Isten tenyerén.
Ámen.
Imádkozzunk:
Drága Mennyei Atyánk! Annyiszor elbukunk, nem találunk vissza hozzád, nem látjuk be gyengeségeinket. Várod bűnbánó kiáltásunk, de oly sokszor nem merünk eléd állni. Te mégsem mondtál le rólunk. Mindig figyelsz, nem kell félnünk a bűnvallástól. Haza hívsz, nem hagytál elveszni szeretett Fiad által. Akiben megmutattad, hogy te az élet Istene vagy, és akinek reményteljes visszatértét várjuk ma és minden nap. Ámen.