Vízkereszt ünnepe utáni 4. vasárnap
Szentendre, 2011. január 30.
/Kol 1,15-20/
EÉK 45, 2, 296, 380, 374, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Majdnem mindenki életében van egy-két olyan dallam, amit nagyon szeret. Ez valakinek egy Bach korál, vagy épp Goudimel, másoknak a Pink Floyd, vagy a Tokio Hotel és valakinek egy kedves népdal, vagy szép evangélikus énekeskönyvünkből például egy gyönyörű finn ének. Fél éves kislányunk többnyire komolyzenét, vagy keresztény muzsikát hall, mégis, már egészen kicsi korában Vukkot, a "Fürge róka lába" kezdetű dalocskát választotta. Bármilyen rossz hangulatban van, bármilyen fáradt, vagy épp megijedt, ha küszködik a még nem látható kis fogacskáival ez a dalocska lecsendesíti.
Sokat gondolkoztunk, miért épp ez, aztán elemző szülőkként arra jutottunk, hogy valószínű olyan helyzetekben hallhatta először tőlünk ezt az - egyébként nagyon kedves - éneket, ami számára akkor és ott a nyugalmat és a teljes békességet jelentette. A mi picinknek ez a dallam egy eleven emlék tele vígasztalással, szeretettel és békességgel, ami már sok-sok nehézségen és kétségbeesett percen átsegítette őt és vele együtt minket is.
Az ember valamit otthagyott az Édenkertben. Egy harmóniát. Egy dallamot. Isten énekét. Közvetlen közelsége helyett a szabadságot választotta és azóta szenved attól, hogy nem képes megszakítás nélkül visszatérni az édeni állapotába. Olykor megtörténik, ez a kegyelmi állapot. Pedig a dallam azóta ugyanaz: Jézus hangja nem változott meg, és amikor meghalljuk, olyan érzéseket kelt bennünk, mint amikor annak idején hallotta az ember.
Pál apostol a Kolossébeliekhez írott levelében Jézus Krisztus nagyságára mutat rá. Ugyanis az a helyzet, hogy mennybemenetele után néhány évtizeddel kétségek merül fel hatalmát illetően. A keresztények tanakodnak: vajon elegendő-e Jézus? Elég-e az emberiségnek ez az egyszerű evangélium? Tényleg ez az alapproblámánkra a gyógyír?
Minden korban újra és újra fel kell tenni a kérdést: vajon kielégítő válaszokat tud adni Isten az embernek? Félelmeinkre, aggodalmaskodásunkra, kérdéseinkre, problémáinkra?
Tegnap estefelé Pest megyében több százezer ember ilyedt meg a Richter-skála szerinti 4.7-es erejű földrengéstől. Egyre többen fordulnak vissza egyiptomi útjukról a zavargások miatt. Hírek szólnak arról, hogy 2050-re Kína világhatalom lesz, mindenütt ott lesznek, uralkodi fognak a világ felett. Az üzemanyag ára pillanatok múlva eléri a 400 Ft-os lélektani határt. Megint nyakunkon a H1N1 vírus, a belvízről nem is beszélve. Gyülekezetünk családjai között többen készülnek szerettük elvesztésére, küzdenek a rossz hírrel: már áttétes. Hatalmak, gazdasági mechanizmusok és válságok, betegségek, globális kétségek nehezednek ránk. Van-e fülünk meghallani azt a gyönyörű dallamot?
Szeretném, ha ezen az istentiszteleten visszaemlékeznénk arra a boldog időszakra, amikor Isten látható és hallható volt a Paradicsomban. Olyan közvetlen kapcsolata volt a Teremtőnek és a teremtménynek, mint amilyen kapcsolata van a menyországban a mennyeiekel. Isten velük élt. De mert az ember a maga feje és kívánsága után ment, elveszítette élete legnagyobb értékét. Azóta visszavágyódunk. Valljuk be őszintén: Isten nagyon hiányzik. Végtelenül szeretnénk vele lenni.
És ezt ő is tudja. Érzi, látja. Segíteni próbál. Erre lépett: visszaajándékozta magát nekünk. Újra tervezte a találkozást, módosította az útvonalat és egyenest felénk jött. Csak most már a földi, mulandó keretek között. Így lett Jézus a láthatatlan Isten képe. Benne megláthatjuk azt, akit a felhők fölé képzelünk. Jézus élete által az Atya mindent megmutatott, amit a bűn miatt elveszítettünk.
Mindenféle külső pompa nélkül feküdt az egyszerű jászolban; megmutatta, hogy ha Isten ember lenne, hogyan élne; hogyha megmaradt volna az eredeti kapcsolat, milyenek lehetnénk; de ő az, akitől a démonok is rettegnek; szavára még a halottak is kénytelenek engedelmeskedni; neki volt hatalma teremteni, neki van hatalma fenntartani ezt a világot, mert ő minden hatalom felett álló; ő az, aki képes szeretni még akkor is, amikor épp megölik; az ő halála és feltámadása újrahangolta a világot; ő az, akinek üres a sírja és első a feltámadottak között, akit sokan követnek majd az utolsó napon; ő az, aki egyszerre van otthon a mennyben és itt, ebben a közösségben; ő az, akinek nincsen kétsége affelől, hogy ki fog győzni.
Istennek úgy tetszett, hogy Jézusban megmutatja magát és Jézussal újra elénekelteti azt az éneket, amely a Jelenések könyve tanúsága szerint újra fel fog hangozni az üvegtenger mellett. Jézusban kitárulkozott Isten. Aki rátekint, meglátja és megismeri Istent. Aki követi, nem csak vágyódik az édeni állapotra.
Mi, keresztény emberek azért olvassuk a Bibliát, hogy ne felejtsük el, milyen volt Isten emberként. Azért beszélünk róla, hogy egyre inkább olanok legyünk, mint amilyen ember ő volt.
Similis simili gaudet - mondja a latin közmondás. Hasonló a hasonlónak örül. Jézus örül, ha hasonlítok hozzá, én pedig örülök, hogy ha a feleségem, a barátom, te is hasonlítasz hozzá, mert akkor mi is hasonlítunk egymáshoz. Hasonló a hasonlónak örül. Mégsem uniformizmusról beszélünk. A kereszténység egyenlő valakihez tartozom. Az egyház azoknak a közössége, akik Jézushoz tartoznak. Ahol az egyházat nem Jézushoz tartozó emberek alkotják, az nem egyház, hanem valamiféle társaság.
Valaki egyszer ezt a kérdést tette fel: Ha megtérek nem lesz az életem egyoldalú és egysíkú? De igen, az lesz - válaszoltam. A győztes oldalon fogsz állni és mennyei síkon fogsz gondolkodni.
A szlovák Tranoscius énekeskönyvből származó énekünkben az előbb énekeltük (380): "Mi édesebb szent nevednél? / Mi jobb a te kegyelmednél? / Ha azt tőled megnyerhetem, / világ kincse nem kell nekem, Ó, Jézusom, Ó Jézusom!" Ezek mögött a sorok mögött ott van az a mély hit, hogy Jézus nevénél nincs hatalmasabb név, hatalmánál nincs nagyobb hatalom, szereteténél nincs odaadóbb szeretet, amely utánad vágyakozik. Engedd magadata szeretni a minden tekintetben első által!
Ámen.