Szentháromság ünnepe utáni utolsó előtti (Reménység) vasárnap
Szentendre, 2008. november 16. 10:00
/Jer 8,4-7. 13./
Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mindig is csodálattal tekintetem a költöző madarakra. Lenyűgöz, hogy valamiféleképpen beléjük van kódolva, hogy mikor és merre induljanak el. Ezek a navigációs rendszer nélkül közlekedő élőlények pontosan tudják, hogy csak akkor maradhatnak életben, ha engedelmeskednek az évezredek óta kifejlődött és a földi légkör viszontagságaihoz is alkalmazkodni képes érzéküknek. Vándorlásuk ellen sohasem lázadoznak, mert egyszerűen így jó nekik. Olyannyira ismerik útjukat, hogy ha például egy gólya eltéved, azt még a Híradó is bemondja.

Azonban Isten nemcsak a gólyát teremtette meg úgy, hogy esélye legyen az életben maradáshoz, hanem az embert is. Nem mondhatja senki - legalábbis közülünk nem, - hogy nem ismerjük az utat a mennyek országába. Ismerjük. Azt is tudjuk melyik út vezet oda, azt is, melyik nem. De úgy tűnik egyre többen gondolják azt, hogy Isten nélkül is elnyerhetik az örök életet. Nem könnyű ezt megfogalmazni, de becsületesnek kell lennünk, ezért Jeremiással együtt hirdetjük: ők azok, akik ezzel saját maguk felett ki is mondták az ítéletet. Látjuk, vagy nem látjuk, egyszer majd úgyis mindent meglátunk: minden bűnt, ami miatt eltévedtünk, ami miatt Istentől fényévekre kerültünk. Még jó, hogy majd nem nekünk kell megküzdenünk bűneinkkel.
Isten ugyanis volt olyan jó hozzánk, de inkább azt mondom: volt olyan kegyelmes és irgalmas hozzánk, hogy Jézussal nyelette le bűneinket. Bele is halt. Isten alkalmazkodott az ember által keltett változásokhoz, a mennyek országa felé vezető út akadályaihoz, a bűnhöz, elküldte Fiát és azt kérte tőle, halj meg értük. És Jézus engedelmeskedett az Atyának. Nem Istenként. Istenként könnyű lett volna neki. Emberként. Hátborzongató? Nem gondolom. Inkább megdöbbentő és megtérésre hívó.

Talán kezdjük érteni az igehirdetési alapigét. Isten népe tévelyeg. Egy darabig forgolódik a hit útján, nem is tudja, mit kéne hinni, van-e Isten, ő-e az egyetlen, aztán miután belegabalyodik ezekbe a lehetőségekbe, visszafordul. Hátat fordít Istennek. Felé tartott, de elromlott a belső navigációs rendszere, megszakad a kapcsolata Teremtőjével és saját útját kezdte járni. Vargabetűket ír le éveivel és évtizedeivel, pedig pontosan tudja, melyik utat kellene járnia. Ezek az emberek veszélyes játékba fogtak. Félvállról veszik a talán unalmasnak tűnő utat és újakra vágynak. Félő, hogy vesztükbe rohannak és soha többé nem találnak vissza Istenhez. Nemzedékről nemzedékre egy kicsit jobban önállósítják magukat és egyszer csak úttalan utakra tévednek.
Ugyanis az történt, hogy a Kr. e. 7. században uralkodó Jósiás király, Izraelnek az a királya, aki törvényeket hozott arra vonatkozóan, hogy egyedül az Urat lehet imádni, meghalt. Nékó fáraó volt abban a helyzetben, hogy a zsidó nép élére újabb királyt nevezzen ki. Ő 609-ben Jójákimot tette meg királlyá, akinek egyik első lépése volt, hogy eltörölte Jósiás törvényeit és megengedte a bálványok imádását. A nép életvitele megváltozott, a szabadságból szabadosság lett és a feje tetejére állt minden. Mindenfélékben hittek, Isten fakultatív lett.

Jeremiást ebben a vak és egyre sötétebb helyzetben szólítja meg Isten: mondd meg nekik, mondd meg ennek a népnek, mondd meg azoknak, akiket én nagyon szeretek, hogy minden valamirevaló teremtményem tudja, hogyan éljen! Térj magadhoz népem! Ébredj fel! Vedd észre, hogy ha nem veszel rólam tudomást, ha elfelejtesz, akkor véged van! És ha elfordulsz, s nem térsz hozzám vissza, én nem is tudok rajtad segíteni! Az ökör is ismeri gazdáját és a szamár is ismeri jászlát, csak épp te, akit választottam nem ismersz meg engem!
Igen. Ezeknek az embereknek a legnagyobb baja, hogy hamis biztonságban érzik magukat. Azt hiszik, hogy jó másban bízni, jó mástól várni a segítséget, Isten már nem is kell. Elhitetik magukkal, hogy Isten nélkül is jó. Elmagyarázzák egymásnak, hogy új utat találtak az örök élethez, a régit, lecserélik. Aztán tudjuk a történet folytatását. Ezek az emberek nem hallgatnak Jeremiás prófétára és fogságot szenvednek. Büntetésük szabadságuk elvesztése, a börtönélet. "... nincs füge a fán, levele is elhervadt. Ezért sorsukra hagyom őket."

Akkor egy néppel történt meg mindez. Isten népével.
De ez nem szenzáció. Egy gólyáról sokkal többet beszélnek, mint egy Istentől távolodó népről, egy hitét vesztő gyülekezetről, egy megkeményedett szívű családról, egy eltévelyedett emberről. Pedig nem mindegy, milyen távlatban gondolkozunk. A Biblia az örök életről beszél. Isten mindent megtesz, hogy az, aki Izrael konokságához hasonlóan konokul elutasító vele szemben, nyomába ered és egy újkori prófétán, a Szentlelken, egy-egy eseményen keresztül szólongatja: Ne arra menj! Kövess engem! Mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.

Mai vasárnapunkat reménység vasárnapnak hívják. Van. Van remény.
Az ige azt mondja: "Ha elesik valaki nem kel-e föl?" Luther ezt így fordítja: "Aki elesik nem áll-e föl szívesen?" Dehogynem. Semmi keresnivalónk nincs a porban. Sem egy nemzetnek, sem egy embernek. A keresztény ember mindig fel akar állni. Bár hányszor elbukik. Az egyetlen esélyünk arra, hogy fölálljunk Jézus. Emlékszünk: aki lenyelte bűneinket úgy, hogy belehalt.

Ez az ige az Újszövetség fényében arra is rávilágít, hogy ha élek Jézus halálával, akkor nincs büntetés. Ha nem élek vele, az ítéletet nem tudom kikerülni. És innen válik személyessé az üzenet. Nem helyes az ha a hallottakat másokra vonatkoztatva ezt gondoljuk magunkban, hogy Ugye-ugye! vagy Na ugye! Milyen jó hogy ez hallja! Vagy kár, hogy nem ül most itt, pedig ráférne ez a prédikáció! Jó volna, ha minél több helyzetben eljutnánk odáig, és észrevennénk: ugyanazon az úton haladunk, vagy fordulunk vissza. Egymás méricskélése helyett inkább azt mondhatjuk: Látom te is elbuktál! Gyere, segítek fölállni. Az előbb én is megbotlottam...

Életünkben Jézus nem bónusz, hanem alfa és omega. Tőle kezdődik minden és benne ér véget. Ő ébreszti fel és tartja meg bennünk a hitet, hogyha nem utasítjuk őt el konokul. Nem akar sorsunkra hagyni. Ha sorsunkra hagyna, jaj lenne nekünk.
Amikor gyerekeknek beszélek a mennyországról és a pokolról az ördög birodalmát mindig úgy magyarázom, hogy az a hely, ahol nincs ott Isten. Ez a világunk, ez a létformánk még nem a pokol. Ő nem ilyen. Lehet hogy a világ gazdasági válságban van és nemsokára háborúk sora következik; lehet, hogy országunk egyre mélyebb morális, társadalmi, szemléleti és lelki válságban van; azt is látjuk, hogy válságok sora dönti romba a házastársi és családi kapcsolatokat. Válságos időket élünk. Ezek komoly nehézségek, nehezen pattannak le rólunk, nem tehetjük meg, hogy megrázzuk a vállunkat és ennyivel el is intéztük.

De azért nem kell megijednünk sem, félnivalónk pedig végképp nincs. Ugyanis mi egy olyan személybe bízunk, aki a válságot tudja kezelni. Két évezrede teszi ezt. Ő nem előidézi a válságot manipulálva a történéseket, hanem megoldja.
Istennek határozott terve van velünk. Ezzel a közösséggel is. Nem véletlen, hogy mi vagyunk itt. Közösségbe a válságot is könnyebb átvészelni. Főként ha ez a közösség nem a maga erejéből merít, hanem abból az erőből, ami készen vár minket és ami elég ahhoz, hogy megálljunk Isten ítélőszéke előtt, s útközben se mondja nekünk: "Szüretelni akartam náluk így szól az Úr, - de nincs szőlő a tőkén, nincs füge a fán, levele is elhervadt. Ezért sorsukra hagyom őket."

Ámen.